Kell-e titkolni azt, hogy a gyerek nem a vér szerinti gyerekünk? Mikor és hogyan mondjuk meg a gyereknek? Kinek kell tudnia?
Sokat foglalkoztatnak ezek a kérdések.
Az ember hajlamos arra, hogy hazugsággal óvja meg magát, vagy mást az igazság által okozott bajoktól. És itt a téves feltételezés, ami ki is fordítja magát az egész rendszert a nyugalmi állapotából. Ugyanis a gyereket nem kell megóvni attól, hogy őt nem az anyukája hordta ki.
Az első és legfontosabb kérdés számomra, hogy miért is baj az, ha nem a feleségem hasában nevelkedett az a magzat és nem ő szülte meg? Lehet, hogy csak mert férfi aggyal gondolkodom, de úgy érzem, nem baj. Biztos, hogy a nők egészen másként élik meg ezt a dolgot (is), mert nekem, férfinak nincs olyan szoros kapcsolatom a magzattal. Számomra misztikus, meg- és felfoghatatlan dolog az, amit a nők átérezhetnek, amikor a gyermeket a szívük alatt hordják. Nekem a gyerek élete igazából akkor kezdődik, amikor először meglátom a szülőszobánál, vagy az örökbefogadás esetén valahol. Előtte minden ködös. A döntés részemről megtörténik akkor, amikor elhatározom, hogy gyereket szeretnék. És mivel a vér szerinti dolgokban nem nagyon hiszek, számomra alig van különbség az én génjeimet hordozó és az örökbefogadott gyerek között. Sőt, bizonyos tekintetben még örülök is annak, hogy a gyereknek nem kell a tőlem örökölt hátrányokkal indulnia.
Így aztán számomra egy örökbefogadásos szülőség és egy vérszerinti szülőség között nincs semmilyen különbség. Sőt, ha úgy veszem, az örökbefogadás még önzetlenebb dolog is, mint a vér szerinti szülőség, hiszen az örökbefogadó elfogadja úgy a gyereket, hogy egy ősi ösztönt megtagad. Mégpedig a fajfenntartás ösztönét. Hiszen nézzen magába mindenki és döntse el, hogy neki mennyire fontos a tudat, hogy a gyerek az ő génjeit viszi tovább. Nekem nem fontos. Hogy az én értékrendemet, világszemléletemet továbbadjam, nos, az annál inkább!
Ha pedig így van, akkor az én részemről semmi szégyelni való nincs az örökbefogadásban, hiszen az nem kevesebb, hanem több a vérszerinti szülőségnél.
De kit érdekel, mi van az én fejemben?!? Mi van a gyerekkel? Ő hogyan éli majd meg mindezt? Ez számít ám csak igazán.
Amikor kicsi, nem fogja érteni, mi is a különbség. Ha emiatt a többi gyerek sajnálja, vagy a felnőttek összesúgnak mögötte, azt viszont az érzékeny antennáival le fogja venni. Nem lehet a gyereket becsapni, hiszen hiába hazudunk neki, ott lesz benne valami érzés, amit nem tud megmagyarázni. Ha viszont egészen kis kora óta tudja, hogy őt egy másik néni szülte és csak ezután jött el érte az IGAZI anyukája, akkor nem fogja ezt furcsának gondolni. Ha sikerül neki elmagyarázni, hogy ez a kapcsolat sokkal erősebb, mint egyes vér szerinti anya és gyerek kapcsolat, akkor nem fogja magát szerencsétlennek érezni. És ha azt is megérti, hogy ő nem kevesebb, mint a többi gyerek és nem ezért adták örökbe, akkor emiatt sem lesz kisebbségi érzése. Talán.
Nem lesz könnyű, de egy biztos: sokkal jobb egészen kis kortól természetesen kezelni ezeket a dolgokat, mint titkolózni és hazudozni évtizedeken keresztül. Nem akarom, hogy a gyerek mástól tudja meg, esetleg rosszul és hibásan, belemagyarázva dolgokat. Ha van választásom, akkor inkább ÉN szeretném elmagyarázni neki szeretettel, mélységeiben egy esetleg felületes, előítéletes, az összefüggéseket meg nem értő idegen helyett.
Ahogyan a keresztlányomon is látom, neki egészen kis kora óta természetesek dolgok. 3 éves sem volt, amikor a Bodies kiállításon voltunk vele. Ez az a kiállítás, amelyiken szétcincált, igazi emberi testeket nézhet meg az ember. Elsőre vad ötletnek tűnt és meg voltam győződve róla, hogy rémálmai lesznek miatta a gyereknek. De miért lennének? Ehelyett tetszett neki a kiállítás és természetesnek vette a preparált testek látványát. Nem villantak be neki horrorfilm részletek, balesetek, semmi. Egy teljesen előítélet mentes tudatba vésődött bele neki, hogy a nyelőcsőből az étel a gyomorba jut ésatöbbi. Én meg borzongtam közben, főleg azoknál a részeknél, ahol nekem is vannak problémáim.
Ugyanez volt a helyzet a kígyókkal. Simán a nyakába vette a cirkuszban a kígyókat, sőt csodálkozva nézett a szüleire, hogy ők miért nem. Hiszen nincs azokban semmi, nem marnak meg, nem roppantanak össze. Benne még nincsenek betáplált félelmek a kígyókkal szemben és nem látta a Boa vs Pithon című hálivúdi baromságot sem, aminek a valósághoz természetesen semmi köze.
Miért írom ezeket a példákat? Csak azért, mert meg vagyok győződve róla, hogy ha a gyerek természetesnek veszi azt a helyet, amit a mi családunkban betölt, akkor maximum csodálkozva fog nézni azokra, akik emiatt sajnálják. Nem fogja érteni, miért is kellene őt sajnálni akkor, amikor érte az apukája minden megtesz és akár komplett hülyét is képes csinálni magából, miközben senki nem sajnálja a szomszéd Pistikét, akinek piál az apukája és az anyukája és nem törődik senki sem vele. Azt fogja gondolni, hogy milyen hülyék ezek a felnőttek amiért nem látják, neki milyen jó is.
És abban teljesen igaza is lesz, hogy a felnőttek bizony hülyék...
Ha pedig az ember titkolózik és rejtegeti az örökbefogadás tényét, mint valami bűnt, azzal csupán azt éri el, hogy a gyerek is bűnnek, szégyelni valóságnak gondolja majd azt. És mivel a felnőttek valóban nagyon hülyék is tudnak lenni és néha a gyerekeknél kegyetlenebb lényeket elképzelni sem lehet, felelőtlenség lenne ezek közé a buta és kegyetlen lények közé beengedni Őt úgy, hogy megvédeni se tudja magát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése