Kölcsön gyerek visszajár

Rémisztő dolog lehet szülőnek lenni.

Nem szoktam olyan dolgokról nyilatkozni, amiben nincs tapasztalatom, így nem fogom leírni, miként élheti meg más az apaságot. Azt viszont leírom, hogy én miként látom ideátról, a másik oldalról.

Van egy-két gyerek a környezetemben, mind szépek, mind okosak. Bármelyiket elfogadnám. Az élet márcsak olyan, hogy a barátoknak, akiknek nincsenek hozzánk hasonló problémái, szépen lassan, de biztosan összejön a gyerek. Nem telik el olyan hét, hogy valakiről az ismeretségi körömben ne derülne ki, hogy terhes. És ez így normális. Azt persze elég lerendezni fejben, hogy akkor mi miért nem, de ez egy másik történet...

Szóval szaporodnak a gyerekek a környezetünkben, szenzációsak és egyre okosabbak. Vannak kedvenceim, illetve mindegyikben van valami, amit kifejezetten szeretek. És fejben össze is gyúrtam magamnak egy lurkót ezekből a gyerekekből. Idealizált kép ez, mindegyikükből azokat a részleteket tartalmazza, amik nekem kellenének a saját gyerekembe.

És mennyire nem így lesz ez... A saját gyerek az más lesz. Ha vér szerinti, ha örökbefogadott. Lesznek benne jó dolgok és lesznek benne rosszak. Ha egészséges lesz, akkor is vár ránk egy nagy feladat, mégpedig kihozni belőle a maximumot. Ez a szülő dolga, ez is ijesztő.

Nem azt kihozni a gyerekből, amitől én boldog leszek, hanem azt, amitől ő. Nem úgy ránézni, hogy majd ő megvalósítja az álmaimat. A saját álmaimat nekem, magamnak kell megvalósítani, a gyerek csak törődjön a saját álmaival. Ebben kell neki segíteni. Még ha vér szerinti gyerek lesz, akkor sem biztos, hogy pont azokat a tulajdonságokat örökli majd, amik nekem/nekünk fontosak. Lehet, hogy botfüle lesz és a zene semmit nem fog neki jelenteni. Lehet, hogy nem szeret majd olvasni és nem szeret majd bringázni. Akárhogy lesz, rég megfogadtam, hogy nem fogom kényszeríteni semmire. Ehelyett figyelni fogom minden idegszálammal, mi az ami érdekli és megadom neki. Hogy azzal foglalkozhasson, ami neki jó.

Vannak gyerekek a környezetemben, közülük párral egészen szoros és fontos kapcsolatom van. És közülük egyre különösen úgy tekintek, mintha a sajátom lenne. Imádom. Amikor velünk van, napfény költözik az életembe és megszakad a szívem, amikor hazamegy. Mert nem az enyém, van neki anyukája és apukája, akik szeretik. De az ő szívében én is ott vagyok valahol, nekem is jut egy kis szeglet. Az ő szívét is elfogja valamiféle melegség, amikor meglát és ő is szomorú, amikor haza kell mennie. Vegyes érzés lehet ez neki, hiszen imádja a szüleit és imád minket is. Szerencsére nagyon okos kislány, aki egyre ügyesebben kezeli ezt a helyzetet.

Persze nekem könnyű, hiszen azokon a napokon, amikor nálunk van, nincs más dolgom, mint szeretni. Nem az én felelősségem, hogy milyen felnőtt lesz belőle. Persze világosan a tudtára adom, ha valamivel nem értek egyet és talán az én értékrendemből is beléivódik valami, de végülis a szülei határozzák meg, merre is tartson a kicsi élete. És nem könnyű az, amikor néha nem értek egyet a szüleivel és úgy látom, valami nem oké abban, ahogy nevelik. De ez az Ő dolguk. Szépen lassan rádöbbentem arra, hogy hiába próbálok én abban a pár napban hatni rá, amikor éppen nálunk van, az egész olyan, mint gyűszűvel tengervizet merni. Úgyis az lesz belőle, amit a szülei nevelnek belőle. Én beérem a kis sikerekkel. Azzal, hogy szeret nálunk lenni és boldogan jön hozzánk.

Más dolog a szülő helyzete. Attól a naptól, hogy megszületik a gyerek állandó, 24 órás feladat. Nincs pihenés, az egész élet megváltozik. Ha beteg vagyok vagy ő beteg, ha fáradt vagyok, ha elegem van, a gyerek ott van. Nem egy ködös, idealizált kép, hanem egy konkrét, állandó felelősség. Az összes hibájával és nyűgjével. Ezért ijesztő szülőnek lenni.

Mégis jobb, mint a kölcsönbe kapott gyerek. A kölcsönbe kapott gyerekről már az első percben tudja az ember, hogy egyszer majd hazamegy. Végig ott motoszkál a fejemben, hogy már csak... nap és vége a boldogságnak. Jönnek a szürke, gyermektelen hétköznapok és valami megint hiányozni fog az életemből. Teljes az életem most is, de ha a gyerek egyszer befurakodik, a távozásakor ott hagyja azt az űrt, amit csinált magának. És az az űr ott tátong, lehetetlen bármivel betömni. Feneketlen mélység, egy beforratlan seb, amelyet próbálok gyógyítani, de mindig felszakad. Amikor meglátom a konyhában a falon a rajzait, amikor rámmosolyog egy fényképről vagy amikor felhív telefonon. Két éves kora óta telefonál ugyanis és egy órán át meséli az élményeit.

Szóval nem könnyű ez, mert a kölcsön gyerek visszajár, az embernek pedig néha elviselhetetlenek a kamatok...