Titok, amit egy életen keresztül hordozunk?

Kell-e titkolni azt, hogy a gyerek nem a vér szerinti gyerekünk? Mikor és hogyan mondjuk meg a gyereknek? Kinek kell tudnia?
Sokat foglalkoztatnak ezek a kérdések.
Az ember hajlamos arra, hogy hazugsággal óvja meg magát, vagy mást az igazság által okozott bajoktól. És itt a téves feltételezés, ami ki is fordítja magát az egész rendszert a nyugalmi állapotából. Ugyanis a gyereket nem kell megóvni attól, hogy őt nem az anyukája hordta ki.
Az első és legfontosabb kérdés számomra, hogy miért is baj az, ha nem a feleségem hasában nevelkedett az a magzat és nem ő szülte meg? Lehet, hogy csak mert férfi aggyal gondolkodom, de úgy érzem, nem baj. Biztos, hogy a nők egészen másként élik meg ezt a dolgot (is), mert nekem, férfinak nincs olyan szoros kapcsolatom a magzattal. Számomra misztikus, meg- és felfoghatatlan dolog az, amit a nők átérezhetnek, amikor a gyermeket a szívük alatt hordják. Nekem a gyerek élete igazából akkor kezdődik, amikor először meglátom a szülőszobánál, vagy az örökbefogadás esetén valahol. Előtte minden ködös. A döntés részemről megtörténik akkor, amikor elhatározom, hogy gyereket szeretnék. És mivel a vér szerinti dolgokban nem nagyon hiszek, számomra alig van különbség az én génjeimet hordozó és az örökbefogadott gyerek között. Sőt, bizonyos tekintetben még örülök is annak, hogy a gyereknek nem kell a tőlem örökölt hátrányokkal indulnia.
Így aztán számomra egy örökbefogadásos szülőség és egy vérszerinti szülőség között nincs semmilyen különbség. Sőt, ha úgy veszem, az örökbefogadás még önzetlenebb dolog is, mint a vér szerinti szülőség, hiszen az örökbefogadó elfogadja úgy a gyereket, hogy egy ősi ösztönt megtagad. Mégpedig a fajfenntartás ösztönét. Hiszen nézzen magába mindenki és döntse el, hogy neki mennyire fontos a tudat, hogy a gyerek az ő génjeit viszi tovább. Nekem nem fontos. Hogy az én értékrendemet, világszemléletemet továbbadjam, nos, az annál inkább!
Ha pedig így van, akkor az én részemről semmi szégyelni való nincs az örökbefogadásban, hiszen az nem kevesebb, hanem több a vérszerinti szülőségnél.
De kit érdekel, mi van az én fejemben?!? Mi van a gyerekkel? Ő hogyan éli majd meg mindezt? Ez számít ám csak igazán.
Amikor kicsi, nem fogja érteni, mi is a különbség. Ha emiatt a többi gyerek sajnálja, vagy a felnőttek összesúgnak mögötte, azt viszont az érzékeny antennáival le fogja venni. Nem lehet a gyereket becsapni, hiszen hiába hazudunk neki, ott lesz benne valami érzés, amit nem tud megmagyarázni. Ha viszont egészen kis kora óta tudja, hogy őt egy másik néni szülte és csak ezután jött el érte az IGAZI anyukája, akkor nem fogja ezt furcsának gondolni. Ha sikerül neki elmagyarázni, hogy ez a kapcsolat sokkal erősebb, mint egyes vér szerinti anya és gyerek kapcsolat, akkor nem fogja magát szerencsétlennek érezni. És ha azt is megérti, hogy ő nem kevesebb, mint a többi gyerek és nem ezért adták örökbe, akkor emiatt sem lesz kisebbségi érzése. Talán.
Nem lesz könnyű, de egy biztos: sokkal jobb egészen kis kortól természetesen kezelni ezeket a dolgokat, mint titkolózni és hazudozni évtizedeken keresztül. Nem akarom, hogy a gyerek mástól tudja meg, esetleg rosszul és hibásan, belemagyarázva dolgokat. Ha van választásom, akkor inkább ÉN szeretném elmagyarázni neki szeretettel, mélységeiben egy esetleg felületes, előítéletes, az összefüggéseket meg nem értő idegen helyett.
Ahogyan a keresztlányomon is látom, neki egészen kis kora óta természetesek dolgok. 3 éves sem volt, amikor a Bodies kiállításon voltunk vele. Ez az a kiállítás, amelyiken szétcincált, igazi emberi testeket nézhet meg az ember. Elsőre vad ötletnek tűnt és meg voltam győződve róla, hogy rémálmai lesznek miatta a gyereknek. De miért lennének? Ehelyett tetszett neki a kiállítás és természetesnek vette a preparált testek látványát. Nem villantak be neki horrorfilm részletek, balesetek, semmi. Egy teljesen előítélet mentes tudatba vésődött bele neki, hogy a nyelőcsőből az étel a gyomorba jut ésatöbbi. Én meg borzongtam közben, főleg azoknál a részeknél, ahol nekem is vannak problémáim.
Ugyanez volt a helyzet a kígyókkal. Simán a nyakába vette a cirkuszban a kígyókat, sőt csodálkozva nézett a szüleire, hogy ők miért nem. Hiszen nincs azokban semmi, nem marnak meg, nem roppantanak össze. Benne még nincsenek betáplált félelmek a kígyókkal szemben és nem látta a Boa vs Pithon című hálivúdi baromságot sem, aminek a valósághoz természetesen semmi köze.
Miért írom ezeket a példákat? Csak azért, mert meg vagyok győződve róla, hogy ha a gyerek természetesnek veszi azt a helyet, amit a mi családunkban betölt, akkor maximum csodálkozva fog nézni azokra, akik emiatt sajnálják. Nem fogja érteni, miért is kellene őt sajnálni akkor, amikor érte az apukája minden megtesz és akár komplett hülyét is képes csinálni magából, miközben senki nem sajnálja a szomszéd Pistikét, akinek piál az apukája és az anyukája és nem törődik senki sem vele. Azt fogja gondolni, hogy milyen hülyék ezek a felnőttek amiért nem látják, neki milyen jó is.
És abban teljesen igaza is lesz, hogy a felnőttek bizony hülyék...
Ha pedig az ember titkolózik és rejtegeti az örökbefogadás tényét, mint valami bűnt, azzal csupán azt éri el, hogy a gyerek is bűnnek, szégyelni valóságnak gondolja majd azt. És mivel a felnőttek valóban nagyon hülyék is tudnak lenni és néha a gyerekeknél kegyetlenebb lényeket elképzelni sem lehet, felelőtlenség lenne ezek közé a buta és kegyetlen lények közé beengedni Őt úgy, hogy megvédeni se tudja magát.

Örökbefogadásnál csak rossz döntés van?

Mérnöki aggyal nem lehet az örökbefogadásról dönteni. Ugyanis a mérnöki agy úgy működik, hogy a képletbe behelyettesíti a változókat és képes megoldani sokismeretlenes egyenleteket is. Nade egy ilyen sokismeretlenes egyenletet, mint az örökbefogadás, nem lehet megoldani. Egyrészt nincs rá séma, de ha lenne, akkor sincs az a szuperszámítógép, amelyik ennyi változóval számolni tudna. Hiszen szinte csak ismeretlenek vannak.

Nem tudom miért, de az él az emberek fejében az örökbefogadásról - vagy csak az enyémben élt ez? -, hogy egy nagy-nagy gyermekfaluban rohangálnak a csúnyarossz szülők által elhagyott, szebbnél szebb és zseniális kisgyerekek, akik közül az ember választ. És ha sikerül a gyerekkel megszerettetni magunkat, akkor már csak elvégzik a papírmunkát és vihetjük is haza a gyereket.

HIBÁS!!!

Először is nem a szülőknek keresnek gyereket, hanem a gyerekeknek keresnek szülőket. Elsősorban a saját vérszerinti anyukáját próbálják meggyőzni arról, hogy mégis meg tudja oldani ezt a feladatot és mégis fel tudja nevelni azt a gyereket. Ha erre egy kis esély is látszik, akkor hiába minden, a vér szerinti szülő megtartja a gyereket akkor is, ha ezzel sokkal rosszabb esélyei lesznek még az életben maradásra is, nemhogy a boldogságra és a teljes életre.

Hogy akkor mi is a helyzet az örökbefogadással kapcsolatos döntésekkel? Három esetet tudok elképzelni a magunk számára,  mindhárom rossz döntésnek tűnik.

Az első esetben ugrunk a vaksötétbe és bevállalunk egy "templomlépcsőre letett" gyereket. Azaz egy olyan bébit, akiről semmit nem tudunk. Nem tudjuk, kik a szülei, mi volt a terhesség alatt. Milyen hatások érték az anyát, azaz narkózott-e, ivott-e, dohányzott-e? Vagy csak a legegyszerűbb kérdés: evett-e rendesen, megvoltak-e a szükséges vitaminok? Ezt hívják lutrinak. Annak ugyanis, hogy a gyerekre semmilyen hatással nem volt a dolog és egy egészséges, okos babát kapjon az ember nagyjából annyi az esélye, mint a Totó tizenhárompluszegynek. Ott is ismeri az ember a csapatokat, de könnyen leixelhet valaki és akkor ugrik a nagy nyeremény. Esetünkben a nyeremény a gyerek, akit ezután az életünk végéig vállalni kell akkor is, ha mondjuk 1 éves korában kiderül róla valami fogyatékosság. Minden tiszteletem azoké, akik ezt be merik vállalni. Persze vannak ennek előnyei, hiszen a vér szerinti szülő ebben az esetben biztosan nem fog kopogtatni a gyerek 5 éves korában és nem fogja megvárni az iskola előtt, felborítva ezzel a kis életét. Nem úgy a második variációban.

A második variáció, hogy továbbra is a csecsemőben gondolkozunk, de szeretnénk ismerni az anyát. Marad egy alvariáció, amely csak egy fokkal jobb, mint az első volt, azaz egy olyan gyereket bevállalni, akinek a szüleiről kicsit tudunk valamit. Ő nem ismer minket, de mi tudjuk azokat a dolgokat, amiket a szülés és a korház elhagyása között az ügyes helyi erőknek - ápolónőknek - sikerül esetleg kiszedni az anyából. Persze az ilyen anyák valószínűleg szépítenek a dolgokon, nem fogják elmondani hogy ittak, cigiztek és az apáról sem vallják be, hogy egy hétpróbás gazember és éppen a börtönben van. Szóval az ilyen döntés is a vakrepüléshez hasonlít, vagy még rosszabb. Úgyhogy számomra ez sem elfogadható.

Az igazán más lehetőség a nyílt örökbefogadás. Az ember befizet valami alapítványnak némi pénzt - ez a "némi" azért az egyhavi és az egyévi fizetésem közötti összeg - és ezért segítenek összehozni minket nyíltan egy anyával, akiről mindent tudunk. Sőt, a terhesség alatt hordhatunk neki "banánt" meg "vitaminokat", etethetjük rendesen. Persze van ebben is kockázat. Az első, hogy nemhogy előtte, de még a szülést követően 42 napig is, bármikor meggondolhatja magát és akkor az ember hoppon marad. Ő szépen hazamegy a gyerekkel, mi meg hiába nyomtunk el megint egy fél millát és hiába nézegettük az ultrahangot, nem lesz gyerekünk. Azt hiszem, ebbe simán beleőrülhet bárki, főleg ha pár hétre már haza is vitte a csemetét és a "mama" a "próbaidő" lejárta előtt jelentkezik. Arról nem is beszélve, hogy az "anya" tud rólunk mindent és simán előfordulhat az a rémálom, hogy egyszercsak megjelenik az életünkben. Igaz, jogilag nem követelhet semmit, de éppen elég azt elmagyarázni a gyereknek, hogy ki is ez a néni és mit is akar. Nameg a környezetünknek, ami egyébként kevésbé érdekel, mint a gyerek védelme. Persze nyugtatgatnak minket, hogy ez ritkán fordul elő, de nekem egy százalék is túl sok. Arról nem is beszélve, hogy egész életemben azért küzdöttem, hogy SOHA SEMMILYEN kapcsolatom ne legyen a társadalom perifériáján élő személyekkel, most meg egyet be kell engednem az életünkbe, sőt még pitizni is kell neki, hogy megkapjuk a gyerekét. A gyerekkel szemben nincs félelmem, hiszen Ő olyan lesz, amilyennek mi neveljük, de az "anyja" és az "apja"... Az más tészta. Szóval a gyerek szempontjából ez a legjobb megoldás, de a család, a mi leendő családunk szempontjából nagyon rossz dolgok is kisülhetnek belőle. Előnye, hogy az ember választhat olyan anyukát, akiről szinte mindent tud és segítheti őt a gyerek kihordásában. Ha sikerül és nem gondolja meg magát, még mindig ez a legjobb döntés, hiszen a gyerek itt sérül legkevésbé. És nekünk ugyebár a gyerek a legfontosabb, a saját önző vágyunk a gyerek iránt sokadlagos.

A harmadik megoldás, hogy lemondunk a csecsemőről és egy 2-3 éves gyereket fogadunk örökbe. Ebben az esetben azért az ember szinte biztosra megy, hiszen egy ekkoros gyereknél már látható, hogy van-e valami fejlődési rendellenessége és az is, hogy mennyire értelmes. Ez a saját szempontunkból a legjobb döntés, de a gyerek szempontjából a legrosszabb. Mondják a szekemberek, hogy a csecsemőotthonban nevelkedett babákra odafigyelnek, de a következő mondatban erre rá is cáfolnak azzal, hogy a gyerekek félnek a babakocsitól, mert nem nagyon ültetik bele őket, azaz sétálni például töredékét viszik, mint a családban felnövő gyerekeket. Félreértés ne essék, a legnagyobb és őszinte tiszteletem azoké, akik ezekben a csecsemőotthonokban dolgoznak, de a legmegfeszítettebb munkával sem foigják azt elérni, amt egy anya egyetlen simítása adhat a gyereknek.

De a legnagyobb buktatót nem ebben látom, hanem abban, hogy az ilyen gyerekek hihetetlen tarumákon mennek át 3 éves korukig, amiket magukkal is cipelnek majd az egész életükben. Az a bizalomvesztés, amin egy ilyen gyerkőc átmegy, csak embrefeletti erőfeszítésekkel korrigálható. Olvasunk rémtörténeteket a szobaajtót becsukni sem engedő gyerekekről, akik nem hiszik el a szüleiknek, hogy amikor reggel felébrednek, akkor is ott lesznek. Olvasunk rémtörténeteket a felnőttekhez - köztük az örökbefogadó szüleikhez is - csak felületesen, látszólag ragaszkodó gyerekekről, akikben annyi gyógyulatlan sérülés van, amelyek beforrasztása szintén embert próbáló feladat.Így aztán ezt a fajta örökbefogadást is csak az meri bevállalni, aki nagyon hisz magában és a szeretet mindent legyőző erejében.

Marad tehát a kérdés, hogy az örökbefogadásnál tényleg csak rossz döntés létezik? Ha valaki így gondolja, akkor ne fogadjon örökbe! De komolyan! Ha nem tudunk abban bízni, hogy minden rendben lesz, akkor ne induljunk neki. Annyi tőlünk független tényező van, hogy ha százalékban szeretném kifejezni, akkor bőven 10% alá tenném azt a részt, amit mi magunk tudunk befolyásolni. A többi szerencse kérdése.

Vagy azoknál, akik hisznek, HIT kérdése. Én közéjük tartozom. Nem hiszek a véletlenekben, abban viszont igen, hogy mindennek célja van az életben. Csak mi még nem látjuk a célt, mert azt egy nálunk fejlettebb inteligencia vagy akarat vagy lény szabja meg. Ha pedig hit, akkor annak az a lényege, hogy az ember akkor is bízik, ha semmilyen bizonyítékot, megerősítést nem kap. Egyszer talán összeáll majd a kép, ahogyan sok esetben össze is állt már az életben.

Én hiszek és bízom. És ennek a hitnek a megingatásához ilyen mindenféle "örökbefogadást segítő" tanfolyamok igencsak kevesek. Lehet nekem sorolni a negatív példákat, nem érdekelnek. Én tudom, hogy ahogy lesz, úgy lesz jó.

Így aztán nekem könnyű, mert egyetlen rossz döntés lenne ebben a helyzetben, mégpedig feladni, meghátrálni...

Ezt a két szót pedig én nem ismerem.

Kölcsön gyerek visszajár

Rémisztő dolog lehet szülőnek lenni.

Nem szoktam olyan dolgokról nyilatkozni, amiben nincs tapasztalatom, így nem fogom leírni, miként élheti meg más az apaságot. Azt viszont leírom, hogy én miként látom ideátról, a másik oldalról.

Van egy-két gyerek a környezetemben, mind szépek, mind okosak. Bármelyiket elfogadnám. Az élet márcsak olyan, hogy a barátoknak, akiknek nincsenek hozzánk hasonló problémái, szépen lassan, de biztosan összejön a gyerek. Nem telik el olyan hét, hogy valakiről az ismeretségi körömben ne derülne ki, hogy terhes. És ez így normális. Azt persze elég lerendezni fejben, hogy akkor mi miért nem, de ez egy másik történet...

Szóval szaporodnak a gyerekek a környezetünkben, szenzációsak és egyre okosabbak. Vannak kedvenceim, illetve mindegyikben van valami, amit kifejezetten szeretek. És fejben össze is gyúrtam magamnak egy lurkót ezekből a gyerekekből. Idealizált kép ez, mindegyikükből azokat a részleteket tartalmazza, amik nekem kellenének a saját gyerekembe.

És mennyire nem így lesz ez... A saját gyerek az más lesz. Ha vér szerinti, ha örökbefogadott. Lesznek benne jó dolgok és lesznek benne rosszak. Ha egészséges lesz, akkor is vár ránk egy nagy feladat, mégpedig kihozni belőle a maximumot. Ez a szülő dolga, ez is ijesztő.

Nem azt kihozni a gyerekből, amitől én boldog leszek, hanem azt, amitől ő. Nem úgy ránézni, hogy majd ő megvalósítja az álmaimat. A saját álmaimat nekem, magamnak kell megvalósítani, a gyerek csak törődjön a saját álmaival. Ebben kell neki segíteni. Még ha vér szerinti gyerek lesz, akkor sem biztos, hogy pont azokat a tulajdonságokat örökli majd, amik nekem/nekünk fontosak. Lehet, hogy botfüle lesz és a zene semmit nem fog neki jelenteni. Lehet, hogy nem szeret majd olvasni és nem szeret majd bringázni. Akárhogy lesz, rég megfogadtam, hogy nem fogom kényszeríteni semmire. Ehelyett figyelni fogom minden idegszálammal, mi az ami érdekli és megadom neki. Hogy azzal foglalkozhasson, ami neki jó.

Vannak gyerekek a környezetemben, közülük párral egészen szoros és fontos kapcsolatom van. És közülük egyre különösen úgy tekintek, mintha a sajátom lenne. Imádom. Amikor velünk van, napfény költözik az életembe és megszakad a szívem, amikor hazamegy. Mert nem az enyém, van neki anyukája és apukája, akik szeretik. De az ő szívében én is ott vagyok valahol, nekem is jut egy kis szeglet. Az ő szívét is elfogja valamiféle melegség, amikor meglát és ő is szomorú, amikor haza kell mennie. Vegyes érzés lehet ez neki, hiszen imádja a szüleit és imád minket is. Szerencsére nagyon okos kislány, aki egyre ügyesebben kezeli ezt a helyzetet.

Persze nekem könnyű, hiszen azokon a napokon, amikor nálunk van, nincs más dolgom, mint szeretni. Nem az én felelősségem, hogy milyen felnőtt lesz belőle. Persze világosan a tudtára adom, ha valamivel nem értek egyet és talán az én értékrendemből is beléivódik valami, de végülis a szülei határozzák meg, merre is tartson a kicsi élete. És nem könnyű az, amikor néha nem értek egyet a szüleivel és úgy látom, valami nem oké abban, ahogy nevelik. De ez az Ő dolguk. Szépen lassan rádöbbentem arra, hogy hiába próbálok én abban a pár napban hatni rá, amikor éppen nálunk van, az egész olyan, mint gyűszűvel tengervizet merni. Úgyis az lesz belőle, amit a szülei nevelnek belőle. Én beérem a kis sikerekkel. Azzal, hogy szeret nálunk lenni és boldogan jön hozzánk.

Más dolog a szülő helyzete. Attól a naptól, hogy megszületik a gyerek állandó, 24 órás feladat. Nincs pihenés, az egész élet megváltozik. Ha beteg vagyok vagy ő beteg, ha fáradt vagyok, ha elegem van, a gyerek ott van. Nem egy ködös, idealizált kép, hanem egy konkrét, állandó felelősség. Az összes hibájával és nyűgjével. Ezért ijesztő szülőnek lenni.

Mégis jobb, mint a kölcsönbe kapott gyerek. A kölcsönbe kapott gyerekről már az első percben tudja az ember, hogy egyszer majd hazamegy. Végig ott motoszkál a fejemben, hogy már csak... nap és vége a boldogságnak. Jönnek a szürke, gyermektelen hétköznapok és valami megint hiányozni fog az életemből. Teljes az életem most is, de ha a gyerek egyszer befurakodik, a távozásakor ott hagyja azt az űrt, amit csinált magának. És az az űr ott tátong, lehetetlen bármivel betömni. Feneketlen mélység, egy beforratlan seb, amelyet próbálok gyógyítani, de mindig felszakad. Amikor meglátom a konyhában a falon a rajzait, amikor rámmosolyog egy fényképről vagy amikor felhív telefonon. Két éves kora óta telefonál ugyanis és egy órán át meséli az élményeit.

Szóval nem könnyű ez, mert a kölcsön gyerek visszajár, az embernek pedig néha elviselhetetlenek a kamatok... 

Szégyellje magát!

Egy szösszenet a sokból:
Az Auchan áruházban járva felfigyeltem egy jó áron kapható tévére, amit ráadásul egyszerűen nem volt szabad megvenni készpénzért, mert a kamatmentes kölcsönnel is ugyanannyiba került, mintha egyben kifizettem volna. Gondoltam, akkor inkább addig az a pénz pihenjen a számlámon, így egy tízhónapos viszonylatban még úgy egy tízessel lesz olcsóbb a tévé.
Egy tízezresért, azaz havi egy ezresért még sosem szóltak így be nekem.
Történt az, hogy az ehhez szükséges papírok kitöltésénél volt egy kérdés arra vonatkozóan, hogy van-e gyerekem.
Mondom a hölgynek, hogy nincs. Van már ebben a dologban rutinom, mert bármilyen ismerőssel találkozom, ez a kérdés benne van az első tízben. Ilyenkor ismerősöknek az ember egy gyors mondatban elmagyarázza, hogy próbálkozunk, de még nem jött össze.
Nade egy vadidegennek a válasz: NINCS, és ennyi. Semmi köze hozzá, hogy miért.
Erre a jóképességű ügyintéző:
"Ejnye-bejnye, szégyellje magát!"
Gondolta ő, hogy nekem azért nincs gyerekem, mert egy önző pöcs vagyok, aki inkább nagyképernyős tévét vesz.
Az más téma, hogy nagyjából 15 nagyképernyős tévé árát hordtam el egy lombikbeültetéssel foglalkozó céghez...
Kérdés, hogy ilyenkor mit csináljon az ember? Elkussoljon és megszégyenülten tudomásul vegye, hogy őt bizony egy senkiházi szarnak nézik, akinek még 38 évesen sincs gyereke...
Vagy kikeljen magából és elküldje az anyjába? Ehhez lett volna inkább kedvem és hangulatom is azután a röpke két óra után, amit a közeli kerti bútor osztályon elüldögéltünk, mire sorra kerültünk.
De nem. Talán azért, mert már rég hozzászoktam a hasonló megalázásokhoz, én nyeltem egy nagyot és nem szóltam semmit.
Jöttek a további kérdések, és valahogy sikerült azért abba az irányba terelni a beszélgetést, hogy a hölgy rádöbbenjen, mekkora egy seggfej.
És nekem bőven elég volt látnom az arcán a szégyent, ami pedig azt bizonyítja, hogy valószínűleg egyszerűen fáradt volt az árnyalt gondolkodáshoz, vagy egyszerűen nem is képes arra. Rádöbbent, mekkora bunkóságot talált mondani jópofizás ürügyén. És mivel rádöbbent, ez bizonyítja azt, hogy van benne emberség.
És ebben a pillanatban már sajnáltam, hogy egyáltalán szóbahoztam a dolgot. Hiszen kit érdekel, hogy egy idegen mit gondol róla. Tőlem lehetek én egy önző pöcs a szemében, ha tudom, hogy nem vagyok az.
Asszem, hogy ha legközelebb ilyen szituációba keveredek, csak annyit mondok majd, hogy:
"Nincs gyerekem, mert utálom a kölköket!"
Magamban meg jót röhögök majd az arckifejezésén...

Dugjon sokat!

Elnézést kérek a provokatív címért, de a lényeget csak így tudom kifejezni.

A gyermektelenség előszobája a prosztatítisz. Azt mondják, hogy a 35 év körüli férfiemberek fele szenved legalább egyszer tőle, van aki könnyebben, van aki nehezebben keveredik ki belőle. Én a nehezebben kategóriába tartozom, tekintettel arra, hogy 2004. óta benne vagyok.

Kezdődött úgy, hogy 2004-ben egyszercsak úgy maradtam. Egy együttlét után alhasi fájdalmaim lettek, amelyek az égető érzés és a vizelési inger között váltakoztak.

Volt már ilyen máskor is, hasonló érzés ahhoz, amikor az ember felfázik és gyakrabban kell mennie pisilni. A proszatítisz annyiban különbözik, hogy nem múlik el pár nap vagy hét alatt, hanem megmarad és tönkrevágja az ember életét. Szerencsésnek érzem magamat amiatt, hogy nálam nem okozott merevedési problémákat és impotenciát, ha a lelki impotenciát nem vesszük ide. Mesélik, hogy szerencsétlenebb esetekben a szexuális zavarokhoz is vezethet, amelyek egy korombeli férfiembernek elég megrázóak tudnak lenni. Én magam szerencsére nem küzdöttem ilyesmivel, de az sem kellemes, hogy az ember egy együttlétkor jól tudja, hogy utána nem fog aludni aznap biztosan, de pár napig jó eséllyel megmarad a fájdalom. Szerencsére nálam a fájdalom nem jelentkezett az együttlétnél, csak utána nagyjából fél órával, viszont meg is maradt még 2-3 napig.

A legjellemzőbbek az alvászavarok voltak, amelyeket úgy tudnék érzékeltetni, hogy aki kíváncsi milyen is, igyon meg egy liter vizet lefekvés előtt és amikor pisilnie kellene, ne menjen ki, hanem tartogassa. Helyesebben keljen fel, menjen ki a vécébe, de ne végezze el a dolgát, hanem próbáljon meg visszamenni és visszaaludni. Ha ez az érzés megvan, akkor csináljuk ezt pár hónapig vagy évig és akkor lesz valami fogalmunk arról, milyenek a prosztatás emberek éjszakái.

A dolog rámegy az ember idegeire és megtanulja értékelni a délutánokból ellopott órákat, amikor véletlenül sikerül elszenderedni pár percre. Átalakul az éjszakai élet, hiszen ha az ember nem tud aludni, akkor a forgolódásával nem akarja a feleségét is ébren tartani. Én írogatni kezdtem éjjelente. A kialvatlanság érdekes dolgokra képes, az ember türelmetlenebb, az idegei szépen lassan, de biztosan kikészülnek. Én úgy fogtam és fogom fel, mint az emberség próbáját, hiszen ha valaki ilyen körülmények között is normális tud maradni, annak erős a személyisége. Többé kevésbé sikerült.

Aki ezt a szituációt nem élvezi, az megoldásokat keres. A magyar egészségügyet csak annak kell bemutatni, aki még nem volt beteg. A többiek utálják, mint a sz***t. Én is ezek közé tartozom, jó néhány orvos keze között megfordultam és sajnos egy kezemen meg tudom számolni, hány emberséges, jóindulatú, segítőkész volt közöttük.

Kezdtem a Honvédkórházban, ahol felirtak nekem Polstimol tablettát. Ez az, amit öregurakkal szoktak szedetni a prosztatapanaszok csökkentésére. Jóindulatú megnagyobbodásoknál csodákra képes, de az én bajom nem volt jóindulatú. A tablettát úgy írták fel, hogy meg sem vizsgáltak, nemhogy labort nem írtak ki. Majd ettől elmúlik. Hát nem.

Ezután ajánlották a Szemmelversz Egyetem klinikáját, ahol maga az urológiai főistenség kezelt vagy fél évig. Nem írok nevet, nem célom lejáratni a professzordoktorhabilegyetemidocens urat, és részben nem az Ő hibája, hogy kissé túlterhelt és futószallag-szerűen kénytelen kezelni a betegeit. Hetente egyszer rendelt az alagsorban, ilyenkor természetesen kicsit sokan vártak rá. 3 ajtó előtt ültek a betegek türelmesen vagy 2-3 órát és amíg az egyiken bement valaki, addig a másik mögött már vetkőzött és a harmadiknál már vizsgálták. Ha jól kiszámolom, egy betegre nagyjából 3-5 perc jutott gatyaletolással, vizsgálattal és receptírással együtt. Talán ezért fordulhatott elő, hogy egy azonos nevű beteg leleteivel kezeltek fél évig.

Szerencsés ember vagyok, mert a velem megegyező nevű úriembernek nem voltak tünetei, így engem valójában nem kezeltek. Persze a doktor gondolhatott rólam ezt-azt, hiszen egészséges férfiember nem élvezi, hogy - már bocsánat - a fenekében turkálnak kéthetente egyszer. Én mégis mentem, reklamáltam, hogy bizony én fájok, rosszul vagyok és nem alszom hónapok óta csak minen harmadnap, amikor beájulok a fáradtságtól. A doktor minden alkalommal levette a mintát és elküldte laborba és minden leletnél megállapította, hogy nekem bizony semmi bajom nincs.

Aztán egyszer, amikor kellően kialvatlan voltam és előbújt belőlem az állat - nem a lepke -, kissé erősebb hangon kifakadtam, hogy akkor mitől akarok megdögleni. Na, ekkor tolta az orrom alá a leletet, hogy márpedig nézzem meg, hogy semmi bajom nincs, minden eredményem negatív. És ekkor láttam, hogy rosszul emlékszem és én valójában 1958-ban születtem és az anyám neve sem az, akiről ezidáig meg voltam győződve, hogy a világrahozott.

Nyeltem kettőt és úgy döntöttem, nem ütöm meg, mégiscsak orvos. Mérsékeltebb hangon és némi akasztófahumorral közöltem, hogy bizonyára a hónapok óta nem alvástól nézek ki 1958-asnak, de én valójéban 1972-ben születtem és amennyire tudom, anyukámat sem így hívják.

Heveny lapozgatás következett és a leletek tetemes méretű paksamétájának aljáról elő is került az enyém, amin aztán látszott is, hogy valójában van 3 különböző baktériumom, amelyek egyenként is kikészítenének, nemhogy bűnszövetségben.

Kaptam is rájuk gyógyszert és csodák csodájára 3 nap múlva jól is lettem.

Az más téma, hogy a felírt gyógyszer 5050 forintba került, tíz szemet tartalmazott a csomag és naponta egyet kellet bevennem és az is más dolog, hogy amikor abbahagytam, azonnal visszajöttek a tünetek. Így aztán szedtem nagyjából fél évig annak ellenére, hogy erősen szolarizált, azaz napérzékenységet okozott. Ezt persze eleinte nem tudtam és csodálkoztam rajta, hogy egy átlagos tavaszi napon húsz perc alatt miért égtem úgy hólyagosra, mintha Párizstól Dakarig gyalogoltam volna a sivatagban.

Rákérdeztem, elmondták, hogy jajbocsánateztnememlítettem. De ha már a kockázatok és mellékhatások tekintetében megkérdeztem a kezelőorvosomat, hadd mondja el azt is, hogy álmatlanságot okoz, de ha sikerülne elaludnom, akkor meg rémálmokat. Ideális párosítás. A fél év alatt egyébként kikészítetta a gyomromat és az emésztőrendszerem egyéb szakaszait is, folyamatosan hasmenésem volt. De legalább az eredeti probémát nem oldotta meg, a baktériumok éltek és virultak, a gyógyszer szedése alatt kicsit elcsitultak, de a köztes időszakban újraindult a party, aminek én voltam a házi- és bacilusgazdája.

Imádok úszni, de eltelt úgy a nyár, hogy nem voltam strandon, hiszen nem akartam másokat is megfertőzni és a szüleimnél nem is nagyon mertem fürödni, nehogy Édesapám is elkapjon valamit. A feleségemmel hiába szerettünk volna már ekkor gyereket, óvszerrel kellett védekeznünk, nehogy pingpongozzunk a betegséggel, azaz egymásnak adogassuk oda-vissza.

Én persze szorgalmasan jártam a doktorhoz, aki szokásaihoz híven rém elfoglalt volt és egyszer olyankor hívott oda, amikor egy konferencia volt éppen a klinikán. Na, gondoltam itt az alkalom, itt a sok urológiai főistenség a világ minden tájáról és konferencia ide, elfoglalt orvos oda, én bizony kivártam a szünetet és a doktorom mellé somfordálva megkérdeztem, mi legyen. Nézett rám és a kollégákra, mert az azért mégis pofátlanság, hogy a megbeszélt időben ugyan, de én ilyen földi hívságokkal zavarom, úgyhogy ott a kollégák előtt azt a tanácsot kaptam, hogy - és ezzel el is érkeztünk a b ejegyzés címéhez - idézem:

"Dugjon sokat!"

Jót röhögtek, én pedig orvost váltottam. Egyben elhatároztam, hogy jobb nekem egy fiatal, de szorgalmas, még nem megkeseredett és nem cinikus orvos, mint egy ilyen főisten, aki darab-darab elven kezel.

Az új orvosom meghallgatott és rá is kellett várni, viszont emberségesen állt hozzám és nem mellesleg eredményeket is ért el. Ő nem az atombomba módszert alkalmazta, azaz nem egy bivalyerős gyógyszerrel akart kiírtani mindent, hanem helyette a meglévő bacikat egyenként, módszeresen kezdte el írtani. Ez a gyógyszer jó erre a kettőre, szedje szépen. Szedtem. Ez a kettő kinyiffant, de a maradék mellé bejött egy negyedik. Ez a gyógyszer jó a harmadikra, szedje szépen. Szedtem. Na, a harmadik kinyiffant, de a negyedik mellé bejött az első. Ez a gyógyszer viszont jó az elsőre és a nyegyedikre, szedje szépen. Szedtem. Meggyógyultam.

Boldogan váltunk el és 3 hónapig tünetmentes is voltam, aludtam mint a bunda, a gyomrom is rendbejött.

3 hónap után újra úgymaradtam egy együttlétkor, ekkor vetette fel a feleségem, hogy ne járjak már ezekbe az állami szutykokba, hanem menjek el magánorvoshoz.

Inkább kifizetünk alkalmanként pár ezrest, de kezeljenek már normálisan.

Megfogadtam a tanácsát. Ekkor még nem tudtam, hogy a szarházi orvos a magánprakszisban is szarházi, csak ott úgy tesz, mintha érdekelné az ember. Jártam is - megint nem írok nevet - egy igen jóképességű doktorhoz, ő közölte velem az egyik vizsgálat után az előző blogban említett módon, hogy  "Önnek az elkövetkező 150 évben természetes úton nem lesz gyereke", de ekkor még nem hagytam ott.

Persze nála már a teljes nevemet használtam, és azóta használom is, mert nem szerettem volna, hogy megint összekeverjenek. Így aztán a család és utónevemhez hozzátettem a nagyapáim után kapott második nevemet is.

Hogy miért írom, hogy csak úgy tesz, mintha érdekelném? Pár történet erről is. Minden alkalommal jól tudta, mikor érkezem, hiszen bejelentkezéses rendszerben mentek a vizsgálatok. Arra azért mégsem vette a fáradságot, hogy ha én 17.00-ra jöttem, akkor 16.55-kor elővegye az anyagomat és megnézze, mi is van velem, hanem engem kérdezgetett, hol is tarunk. Erre én mindig azt válaszoltam, hogy azt a doktor úrnak kell tudnia, de nem esett le neki.

Egy másik alkalommal nézem, hogy elkezdi keresgélni a nevemet az S betűnél. Kérdem tőle, mit csinál, erre ő: "Hát nem azt mondta, Sándor Istvánnak hívják?" Hát igen, de a családi nevem után...

A pohár akkor telt be, amikor elkezdett reklamálni, hogy mért nem jövök korábban, hiszen 4 óra óta már csak miattam ül idebenn. Mondtam neki, hogy azért járok magánorvoshoz, mert a munkahelyemen már nem nézték jó szemmel, hogy minden második héten elkéredzkedtem, ide viszont jöhetek munkidő után is. Megkért szépen, hogy akkor ezentúl jöjjek pénteken, mert akkor én ugye 2-ig dolgozom és ide tudok érni 3-ra, ami neki is jobb lenne. Én rugalmas vagyok mint az acél, belementem. 8000 forint lesz, mondta ő és amikor megkérdeztem, hogy ugyan mondja már meg, egyszer miért kér hetet, egyszer miért hatot, most meg miért nyolcat, azt válaszolta, hogy ha látja hogy jobban vagyok, többet mer kérni. Na, ettől fogva nagyon rosszul voltam, de így sem úsztam meg 6 darab ezres alatt.

A következő pénteken megyek háromra a megbeszéltek szerint, erre még az épület sincs nyitva. Fél négykor bebattyog az asszisztensnő és néz rám kérdőn, mit álldogálok én itt. Erre én mondom, hogy a doktor hívott ide háromra. A kolléganőnek ez elég furcsa volt, merthát négykor kezdődik a rendelés. Mindegy, leülök, várok. Közben négy óra van, lassan eljön a fél öt is, bebattyog a doktor táskát lóbálva és kérdi, ki a négyórás beteg. A mellettem ülő mondja, hogy ő az, be is hívják. Erre mondom én az asszisztensnek, hogy én meg a háromórás beteg vagyok, tisztelettel. Én leszek a következő, ígéri. Persze nekem volt a vizsgálat utánra programom, az illető hívott is mobilon, hogy hol vagyok már, mert mindjárt öt óra. Erre az aszisztensnő a következő szavakkal mordul rám: "Itt nem lehet telefonálni, tessék kimenni!". Én kimentem, azóta sem láttak.

A pozitívum, hogy mindezen úgy felidegesítettem magamat, hogy minden tünetem elmúlt és azóta gyakorlatilag nem fáj semmim. Ilyen a magyar egészségügy öngyógyító hatása.

Azt ne felejtsem ki, hogy időközben valószínűleg a gyógyszerek mellékhatásaként valami csontképződési gondom alakulhatott ki, mert 2005. januárjában egy álló helyemben sikerült eltörnöm a lábamat a műlyégpályán. Nem figuráztam, nem ugráltam, vártam a többiekre és amikor megfújt a szél, átléptem egyik lábammal a másik előtt és reccs. Háromszoros törés, az egyik orsós, aminek következtében egy 36 centis vasat toltak a csontom belsejébe. A műtét közben sikerült eltörni még egy helyen a sarkamat is.  Összecsavaroztak, három év múlva vették ki. Fél évig nem tudtam a lábamra ráálni, ebből hat hétig nem is volt szabad. Azt nem kell részleteznem, milyen jó párosítás az, ha az embernek tízpercenként kéne a prosztatája miatt a vécére mászkálni, de nem tud járni...

Mindegy, túl vagyok rajta. A lábam meggyógyult. futok mint a nyúl.

Közben már végigjártuk a lombikos beültetések megpróbáltatásait és éppen az örökbefogadáshoz szükséges tanfolyamokat végezzük. De ez már egy másik történet.

És amit mindenképpen hozzá kell tegyek ide a végére: soha nem szerettem még így a feleségemet, mint most.

A kisbabás reklámokról

Amúgy sem szeretem a reklámokat, de van egy kategória, amit különösen nem szeretek. Ezek a bébicucc reklámok. Mindegy, mit akarnak eladni, azoknak is nézniük kell, akiknek nincs gyerekük. Nem lehet kikerülni, mert a tévében minden reklámblokkban van egy ilyen. Ha nem nézek tévét, az utcán minden percben belefutok egy óriásplakátba.
Boldog anyukák mesélnek arról, milyen is volt, amikor a "kismanó" még a hasukban volt.
Én is tudok mesélni, milyen is volt, amikor a kimanók a feleségem hasában voltak. Két hétig és két napig. Ennyi jutott nekünk a reményből. Nagyjából 4 éve próbálkoztunk, amikor be kellett lássuk, valami nem stimmel. A vizsgálatok megállapították, hogy nekem bizony rosszak a számaim, kevesen is vannak a kis fickók és nem is mozognak kellőképpen. Az más téma, hogy a magát orvonak nevező andrológus ezt úgy közölte, hogy - idézem szó szerint - "Magának az elkövetkező 150 évben nem lesz természetes úton gyereke". Nem rúgtam fejbe. Arra kívánt utalni a maga bunkó módján, hogy ha 10 százalékkal csökken a hímivarsejtek száma, akkor az esély maga 10%-ra csökken. Az én számaimból azt hámozta ki, hogy a normál hímivarsejt-számhoz és az azzal számolt esélyekhez képest az én esélyeim olyanok, hogy nagyjából 150 év alatt jöhet össze a gyerek. Engem persze a pozoitív gondolkodás jellemez és ezt úgy fogtam fel, hogy nem esélytelen. Végülis nem azt mondta, hogy nem lehet, az esélye megvan, csak kicsi.
Persze én is ezt mondanám, ha az lenne a célom, hogy inkább nálam, jó pénzért elvégeztessenek egy beültetést, vagy valamit. Az érthetőség kedvéért annyit hozzá kell tegyek, hogy valahol összeszedtem egy kellemes prosztatítiszt, könnyebb felsorolnom, hogy milyen antibiotikumot nem szedtem, mint azt, milyet. Nem is csodálkoztam tehát, amikor a tünetmentessé válásom után a laboreredményeim még nem mutattak 100%-os gyógyulást.
A lényeg az végül is, hogy nem huszonévesek vagyunk, így nem nagyon volt időnk kivárni, amíg minden rendben lesz. Belekezdtünk a lombikprogramba, a harmadik beültetésnél persze az orvos - nem ez a barom, hanem egy másik, jóravaló, jólfizetett - már azt mondta, hogy az eredményeim alapján akár természetes úton is összejöhet a gyerek. Ennek ellenére 5 alkalommal próbálkoztunk és ebből egyszer a másodiknál voltunk terhesek. Akkor is csak 3 napig, hiszen szerdán derült ki és szombaton ment el a három bébi.
Szóval amikor a manócskák a feleségem hasában voltak, én nagyon jól láttam az arcán az anyaságot. És persze teljesen megvolt fejben, ahogy hármasikreket szül.
Rajzoltam is neki egy nagy szivet pirossal, belé három kisebb szivet, mert az ultrahangon látszott, hogy megvan mind a három beültetett baba. Aztán amikor elmentek, a lapot telerajzoltam még ugyanakkora kis szívekkel, hiszen nem volt erőm összetépni és tényleg úgy éreztem, hogy sokkal jobban szeretem a páromat, mint előtte. Megvan azóta is, oda van ragasztva a tévé alá, hogy lássuk minden nap.
A babás reklámok? Minden 10. párt érint manapság a meddőség, azaz így minden ötödik embert, de mégsem törődik azzal senki, hogy ne dörgöljék negyedóránként az orcánkba, mennyire szart sem érünk és mennyire nem is ember az, akinek nincs gyereke.
Sokkal kisebb csoportoknak van érdekképviselete, nekünk mégsincs. Manapság nyugodtan lehet reklámozni gyerekkel mindent és még a hamburgerzabálásra buzdító reklámokban is ott a bújtatott utalás arra, mennyivel többet ér az, akinek van gyereke.
Természetesen egyetértek azzal, hogy a gyerek fontos és így, vagy úgy, de lesz is (arról később, hogy mit kell kiállnia annak, aki örökbe szeretne fogadni). De azzal nem értek egyet, hogy kevesebb az nem ember, akinek nincs gyereke még akkor sem, ha tudatosan választotta ezt az életet. Mindenkinek a saját döntése, hogy szeretne-e utódot. Senkinek nincs joga ahhoz, hogy emiatt bárkit is megszóljon. leszóljon és főleg nem, hogy megalázzon.
A gyerekes reklámok pedig kevés kivétellel megalázóak, de persze ez csak azoknak tűnik fel, akik érzékenyek a témára. Mert mondjuk nem lehet gyerekük.

Motiváció

Nincs gyerekem. Nem azért nincs, mert nem szeretnék, egyszerűen nem sikerül.
Nem kell sajnálni, nem azért írom ezt a blogot. Azért írom, mert nem könnyű és könnyebb lesz, ha kiírom magamból. És persze azért, hogy hátha másnak is könnyebb lesz amikor látja, hogy nem csak neki vannak ilyen gondjai.
Nem tudom, mennyi erőm lesz ehhez. Meglátjuk. Sok minden történt már és gyanítom, hogy sok minden fog történni még. A múltat szépen lassan be fogom pótolni, a jelen történéseit pedig sorjában írom majd ki magamból.
Köszönöm Boross Péternek, hogy megadta a végső lökést a blog indításához. Sokszor éreztem már úgy, hogy le kellene írni azt a sok megaláztatást, amit a gyermektelenek elszenvednek, de eddig soha nem voltam emiatt annyira mérges, hogy meg is tegyem. Hogy a gyermektelenségi adó pusztán csak ötlet szintű említése csak az utolsó csepp a pohárban, vagy egymagában is elég lett volna, nem tudom. Tény, hogy ez döbbentett rá, egyesek mennyire nincsenek tisztában azzal, mit éreznek azok, akiknek nem lehet, vagy hosszas próbálkozás után még nem sikerült a gyerek.
Talán azt is sikerül eldöntenem, hol kezdjem el, és onnantól már menni fog...