Elnézést kérek a provokatív címért, de a lényeget csak így tudom kifejezni.
A gyermektelenség előszobája a prosztatítisz. Azt mondják, hogy a 35 év körüli férfiemberek fele szenved legalább egyszer tőle, van aki könnyebben, van aki nehezebben keveredik ki belőle. Én a nehezebben kategóriába tartozom, tekintettel arra, hogy 2004. óta benne vagyok.
Kezdődött úgy, hogy 2004-ben egyszercsak úgy maradtam. Egy együttlét után alhasi fájdalmaim lettek, amelyek az égető érzés és a vizelési inger között váltakoztak.
Volt már ilyen máskor is, hasonló érzés ahhoz, amikor az ember felfázik és gyakrabban kell mennie pisilni. A proszatítisz annyiban különbözik, hogy nem múlik el pár nap vagy hét alatt, hanem megmarad és tönkrevágja az ember életét. Szerencsésnek érzem magamat amiatt, hogy nálam nem okozott merevedési problémákat és impotenciát, ha a lelki impotenciát nem vesszük ide. Mesélik, hogy szerencsétlenebb esetekben a szexuális zavarokhoz is vezethet, amelyek egy korombeli férfiembernek elég megrázóak tudnak lenni. Én magam szerencsére nem küzdöttem ilyesmivel, de az sem kellemes, hogy az ember egy együttlétkor jól tudja, hogy utána nem fog aludni aznap biztosan, de pár napig jó eséllyel megmarad a fájdalom. Szerencsére nálam a fájdalom nem jelentkezett az együttlétnél, csak utána nagyjából fél órával, viszont meg is maradt még 2-3 napig.
A legjellemzőbbek az alvászavarok voltak, amelyeket úgy tudnék érzékeltetni, hogy aki kíváncsi milyen is, igyon meg egy liter vizet lefekvés előtt és amikor pisilnie kellene, ne menjen ki, hanem tartogassa. Helyesebben keljen fel, menjen ki a vécébe, de ne végezze el a dolgát, hanem próbáljon meg visszamenni és visszaaludni. Ha ez az érzés megvan, akkor csináljuk ezt pár hónapig vagy évig és akkor lesz valami fogalmunk arról, milyenek a prosztatás emberek éjszakái.
A dolog rámegy az ember idegeire és megtanulja értékelni a délutánokból ellopott órákat, amikor véletlenül sikerül elszenderedni pár percre. Átalakul az éjszakai élet, hiszen ha az ember nem tud aludni, akkor a forgolódásával nem akarja a feleségét is ébren tartani. Én írogatni kezdtem éjjelente. A kialvatlanság érdekes dolgokra képes, az ember türelmetlenebb, az idegei szépen lassan, de biztosan kikészülnek. Én úgy fogtam és fogom fel, mint az emberség próbáját, hiszen ha valaki ilyen körülmények között is normális tud maradni, annak erős a személyisége. Többé kevésbé sikerült.
Aki ezt a szituációt nem élvezi, az megoldásokat keres. A magyar egészségügyet csak annak kell bemutatni, aki még nem volt beteg. A többiek utálják, mint a sz***t. Én is ezek közé tartozom, jó néhány orvos keze között megfordultam és sajnos egy kezemen meg tudom számolni, hány emberséges, jóindulatú, segítőkész volt közöttük.
Kezdtem a Honvédkórházban, ahol felirtak nekem Polstimol tablettát. Ez az, amit öregurakkal szoktak szedetni a prosztatapanaszok csökkentésére. Jóindulatú megnagyobbodásoknál csodákra képes, de az én bajom nem volt jóindulatú. A tablettát úgy írták fel, hogy meg sem vizsgáltak, nemhogy labort nem írtak ki. Majd ettől elmúlik. Hát nem.
Ezután ajánlották a Szemmelversz Egyetem klinikáját, ahol maga az urológiai főistenség kezelt vagy fél évig. Nem írok nevet, nem célom lejáratni a professzordoktorhabilegyetemidocens urat, és részben nem az Ő hibája, hogy kissé túlterhelt és futószallag-szerűen kénytelen kezelni a betegeit. Hetente egyszer rendelt az alagsorban, ilyenkor természetesen kicsit sokan vártak rá. 3 ajtó előtt ültek a betegek türelmesen vagy 2-3 órát és amíg az egyiken bement valaki, addig a másik mögött már vetkőzött és a harmadiknál már vizsgálták. Ha jól kiszámolom, egy betegre nagyjából 3-5 perc jutott gatyaletolással, vizsgálattal és receptírással együtt. Talán ezért fordulhatott elő, hogy egy azonos nevű beteg leleteivel kezeltek fél évig.
Szerencsés ember vagyok, mert a velem megegyező nevű úriembernek nem voltak tünetei, így engem valójában nem kezeltek. Persze a doktor gondolhatott rólam ezt-azt, hiszen egészséges férfiember nem élvezi, hogy - már bocsánat - a fenekében turkálnak kéthetente egyszer. Én mégis mentem, reklamáltam, hogy bizony én fájok, rosszul vagyok és nem alszom hónapok óta csak minen harmadnap, amikor beájulok a fáradtságtól. A doktor minden alkalommal levette a mintát és elküldte laborba és minden leletnél megállapította, hogy nekem bizony semmi bajom nincs.
Aztán egyszer, amikor kellően kialvatlan voltam és előbújt belőlem az állat - nem a lepke -, kissé erősebb hangon kifakadtam, hogy akkor mitől akarok megdögleni. Na, ekkor tolta az orrom alá a leletet, hogy márpedig nézzem meg, hogy semmi bajom nincs, minden eredményem negatív. És ekkor láttam, hogy rosszul emlékszem és én valójában 1958-ban születtem és az anyám neve sem az, akiről ezidáig meg voltam győződve, hogy a világrahozott.
Nyeltem kettőt és úgy döntöttem, nem ütöm meg, mégiscsak orvos. Mérsékeltebb hangon és némi akasztófahumorral közöltem, hogy bizonyára a hónapok óta nem alvástól nézek ki 1958-asnak, de én valójéban 1972-ben születtem és amennyire tudom, anyukámat sem így hívják.
Heveny lapozgatás következett és a leletek tetemes méretű paksamétájának aljáról elő is került az enyém, amin aztán látszott is, hogy valójában van 3 különböző baktériumom, amelyek egyenként is kikészítenének, nemhogy bűnszövetségben.
Kaptam is rájuk gyógyszert és csodák csodájára 3 nap múlva jól is lettem.
Az más téma, hogy a felírt gyógyszer 5050 forintba került, tíz szemet tartalmazott a csomag és naponta egyet kellet bevennem és az is más dolog, hogy amikor abbahagytam, azonnal visszajöttek a tünetek. Így aztán szedtem nagyjából fél évig annak ellenére, hogy erősen szolarizált, azaz napérzékenységet okozott. Ezt persze eleinte nem tudtam és csodálkoztam rajta, hogy egy átlagos tavaszi napon húsz perc alatt miért égtem úgy hólyagosra, mintha Párizstól Dakarig gyalogoltam volna a sivatagban.
Rákérdeztem, elmondták, hogy jajbocsánateztnememlítettem. De ha már a kockázatok és mellékhatások tekintetében megkérdeztem a kezelőorvosomat, hadd mondja el azt is, hogy álmatlanságot okoz, de ha sikerülne elaludnom, akkor meg rémálmokat. Ideális párosítás. A fél év alatt egyébként kikészítetta a gyomromat és az emésztőrendszerem egyéb szakaszait is, folyamatosan hasmenésem volt. De legalább az eredeti probémát nem oldotta meg, a baktériumok éltek és virultak, a gyógyszer szedése alatt kicsit elcsitultak, de a köztes időszakban újraindult a party, aminek én voltam a házi- és bacilusgazdája.
Imádok úszni, de eltelt úgy a nyár, hogy nem voltam strandon, hiszen nem akartam másokat is megfertőzni és a szüleimnél nem is nagyon mertem fürödni, nehogy Édesapám is elkapjon valamit. A feleségemmel hiába szerettünk volna már ekkor gyereket, óvszerrel kellett védekeznünk, nehogy pingpongozzunk a betegséggel, azaz egymásnak adogassuk oda-vissza.
Én persze szorgalmasan jártam a doktorhoz, aki szokásaihoz híven rém elfoglalt volt és egyszer olyankor hívott oda, amikor egy konferencia volt éppen a klinikán. Na, gondoltam itt az alkalom, itt a sok urológiai főistenség a világ minden tájáról és konferencia ide, elfoglalt orvos oda, én bizony kivártam a szünetet és a doktorom mellé somfordálva megkérdeztem, mi legyen. Nézett rám és a kollégákra, mert az azért mégis pofátlanság, hogy a megbeszélt időben ugyan, de én ilyen földi hívságokkal zavarom, úgyhogy ott a kollégák előtt azt a tanácsot kaptam, hogy - és ezzel el is érkeztünk a b ejegyzés címéhez - idézem:
"Dugjon sokat!"
Jót röhögtek, én pedig orvost váltottam. Egyben elhatároztam, hogy jobb nekem egy fiatal, de szorgalmas, még nem megkeseredett és nem cinikus orvos, mint egy ilyen főisten, aki darab-darab elven kezel.
Az új orvosom meghallgatott és rá is kellett várni, viszont emberségesen állt hozzám és nem mellesleg eredményeket is ért el. Ő nem az atombomba módszert alkalmazta, azaz nem egy bivalyerős gyógyszerrel akart kiírtani mindent, hanem helyette a meglévő bacikat egyenként, módszeresen kezdte el írtani. Ez a gyógyszer jó erre a kettőre, szedje szépen. Szedtem. Ez a kettő kinyiffant, de a maradék mellé bejött egy negyedik. Ez a gyógyszer jó a harmadikra, szedje szépen. Szedtem. Na, a harmadik kinyiffant, de a negyedik mellé bejött az első. Ez a gyógyszer viszont jó az elsőre és a nyegyedikre, szedje szépen. Szedtem. Meggyógyultam.
Boldogan váltunk el és 3 hónapig tünetmentes is voltam, aludtam mint a bunda, a gyomrom is rendbejött.
3 hónap után újra úgymaradtam egy együttlétkor, ekkor vetette fel a feleségem, hogy ne járjak már ezekbe az állami szutykokba, hanem menjek el magánorvoshoz.
Inkább kifizetünk alkalmanként pár ezrest, de kezeljenek már normálisan.
Megfogadtam a tanácsát. Ekkor még nem tudtam, hogy a szarházi orvos a magánprakszisban is szarházi, csak ott úgy tesz, mintha érdekelné az ember. Jártam is - megint nem írok nevet - egy igen jóképességű doktorhoz, ő közölte velem az egyik vizsgálat után az előző blogban említett módon, hogy "Önnek az elkövetkező 150 évben természetes úton nem lesz gyereke", de ekkor még nem hagytam ott.
Persze nála már a teljes nevemet használtam, és azóta használom is, mert nem szerettem volna, hogy megint összekeverjenek. Így aztán a család és utónevemhez hozzátettem a nagyapáim után kapott második nevemet is.
Hogy miért írom, hogy csak úgy tesz, mintha érdekelném? Pár történet erről is. Minden alkalommal jól tudta, mikor érkezem, hiszen bejelentkezéses rendszerben mentek a vizsgálatok. Arra azért mégsem vette a fáradságot, hogy ha én 17.00-ra jöttem, akkor 16.55-kor elővegye az anyagomat és megnézze, mi is van velem, hanem engem kérdezgetett, hol is tarunk. Erre én mindig azt válaszoltam, hogy azt a doktor úrnak kell tudnia, de nem esett le neki.
Egy másik alkalommal nézem, hogy elkezdi keresgélni a nevemet az S betűnél. Kérdem tőle, mit csinál, erre ő: "Hát nem azt mondta, Sándor Istvánnak hívják?" Hát igen, de a családi nevem után...
A pohár akkor telt be, amikor elkezdett reklamálni, hogy mért nem jövök korábban, hiszen 4 óra óta már csak miattam ül idebenn. Mondtam neki, hogy azért járok magánorvoshoz, mert a munkahelyemen már nem nézték jó szemmel, hogy minden második héten elkéredzkedtem, ide viszont jöhetek munkidő után is. Megkért szépen, hogy akkor ezentúl jöjjek pénteken, mert akkor én ugye 2-ig dolgozom és ide tudok érni 3-ra, ami neki is jobb lenne. Én rugalmas vagyok mint az acél, belementem. 8000 forint lesz, mondta ő és amikor megkérdeztem, hogy ugyan mondja már meg, egyszer miért kér hetet, egyszer miért hatot, most meg miért nyolcat, azt válaszolta, hogy ha látja hogy jobban vagyok, többet mer kérni. Na, ettől fogva nagyon rosszul voltam, de így sem úsztam meg 6 darab ezres alatt.
A következő pénteken megyek háromra a megbeszéltek szerint, erre még az épület sincs nyitva. Fél négykor bebattyog az asszisztensnő és néz rám kérdőn, mit álldogálok én itt. Erre én mondom, hogy a doktor hívott ide háromra. A kolléganőnek ez elég furcsa volt, merthát négykor kezdődik a rendelés. Mindegy, leülök, várok. Közben négy óra van, lassan eljön a fél öt is, bebattyog a doktor táskát lóbálva és kérdi, ki a négyórás beteg. A mellettem ülő mondja, hogy ő az, be is hívják. Erre mondom én az asszisztensnek, hogy én meg a háromórás beteg vagyok, tisztelettel. Én leszek a következő, ígéri. Persze nekem volt a vizsgálat utánra programom, az illető hívott is mobilon, hogy hol vagyok már, mert mindjárt öt óra. Erre az aszisztensnő a következő szavakkal mordul rám: "Itt nem lehet telefonálni, tessék kimenni!". Én kimentem, azóta sem láttak.
A pozitívum, hogy mindezen úgy felidegesítettem magamat, hogy minden tünetem elmúlt és azóta gyakorlatilag nem fáj semmim. Ilyen a magyar egészségügy öngyógyító hatása.
Azt ne felejtsem ki, hogy időközben valószínűleg a gyógyszerek mellékhatásaként valami csontképződési gondom alakulhatott ki, mert 2005. januárjában egy álló helyemben sikerült eltörnöm a lábamat a műlyégpályán. Nem figuráztam, nem ugráltam, vártam a többiekre és amikor megfújt a szél, átléptem egyik lábammal a másik előtt és reccs. Háromszoros törés, az egyik orsós, aminek következtében egy 36 centis vasat toltak a csontom belsejébe. A műtét közben sikerült eltörni még egy helyen a sarkamat is. Összecsavaroztak, három év múlva vették ki. Fél évig nem tudtam a lábamra ráálni, ebből hat hétig nem is volt szabad. Azt nem kell részleteznem, milyen jó párosítás az, ha az embernek tízpercenként kéne a prosztatája miatt a vécére mászkálni, de nem tud járni...
Mindegy, túl vagyok rajta. A lábam meggyógyult. futok mint a nyúl.
Közben már végigjártuk a lombikos beültetések megpróbáltatásait és éppen az örökbefogadáshoz szükséges tanfolyamokat végezzük. De ez már egy másik történet.
És amit mindenképpen hozzá kell tegyek ide a végére: soha nem szerettem még így a feleségemet, mint most.
