Titok, amit egy életen keresztül hordozunk?

Kell-e titkolni azt, hogy a gyerek nem a vér szerinti gyerekünk? Mikor és hogyan mondjuk meg a gyereknek? Kinek kell tudnia?
Sokat foglalkoztatnak ezek a kérdések.
Az ember hajlamos arra, hogy hazugsággal óvja meg magát, vagy mást az igazság által okozott bajoktól. És itt a téves feltételezés, ami ki is fordítja magát az egész rendszert a nyugalmi állapotából. Ugyanis a gyereket nem kell megóvni attól, hogy őt nem az anyukája hordta ki.
Az első és legfontosabb kérdés számomra, hogy miért is baj az, ha nem a feleségem hasában nevelkedett az a magzat és nem ő szülte meg? Lehet, hogy csak mert férfi aggyal gondolkodom, de úgy érzem, nem baj. Biztos, hogy a nők egészen másként élik meg ezt a dolgot (is), mert nekem, férfinak nincs olyan szoros kapcsolatom a magzattal. Számomra misztikus, meg- és felfoghatatlan dolog az, amit a nők átérezhetnek, amikor a gyermeket a szívük alatt hordják. Nekem a gyerek élete igazából akkor kezdődik, amikor először meglátom a szülőszobánál, vagy az örökbefogadás esetén valahol. Előtte minden ködös. A döntés részemről megtörténik akkor, amikor elhatározom, hogy gyereket szeretnék. És mivel a vér szerinti dolgokban nem nagyon hiszek, számomra alig van különbség az én génjeimet hordozó és az örökbefogadott gyerek között. Sőt, bizonyos tekintetben még örülök is annak, hogy a gyereknek nem kell a tőlem örökölt hátrányokkal indulnia.
Így aztán számomra egy örökbefogadásos szülőség és egy vérszerinti szülőség között nincs semmilyen különbség. Sőt, ha úgy veszem, az örökbefogadás még önzetlenebb dolog is, mint a vér szerinti szülőség, hiszen az örökbefogadó elfogadja úgy a gyereket, hogy egy ősi ösztönt megtagad. Mégpedig a fajfenntartás ösztönét. Hiszen nézzen magába mindenki és döntse el, hogy neki mennyire fontos a tudat, hogy a gyerek az ő génjeit viszi tovább. Nekem nem fontos. Hogy az én értékrendemet, világszemléletemet továbbadjam, nos, az annál inkább!
Ha pedig így van, akkor az én részemről semmi szégyelni való nincs az örökbefogadásban, hiszen az nem kevesebb, hanem több a vérszerinti szülőségnél.
De kit érdekel, mi van az én fejemben?!? Mi van a gyerekkel? Ő hogyan éli majd meg mindezt? Ez számít ám csak igazán.
Amikor kicsi, nem fogja érteni, mi is a különbség. Ha emiatt a többi gyerek sajnálja, vagy a felnőttek összesúgnak mögötte, azt viszont az érzékeny antennáival le fogja venni. Nem lehet a gyereket becsapni, hiszen hiába hazudunk neki, ott lesz benne valami érzés, amit nem tud megmagyarázni. Ha viszont egészen kis kora óta tudja, hogy őt egy másik néni szülte és csak ezután jött el érte az IGAZI anyukája, akkor nem fogja ezt furcsának gondolni. Ha sikerül neki elmagyarázni, hogy ez a kapcsolat sokkal erősebb, mint egyes vér szerinti anya és gyerek kapcsolat, akkor nem fogja magát szerencsétlennek érezni. És ha azt is megérti, hogy ő nem kevesebb, mint a többi gyerek és nem ezért adták örökbe, akkor emiatt sem lesz kisebbségi érzése. Talán.
Nem lesz könnyű, de egy biztos: sokkal jobb egészen kis kortól természetesen kezelni ezeket a dolgokat, mint titkolózni és hazudozni évtizedeken keresztül. Nem akarom, hogy a gyerek mástól tudja meg, esetleg rosszul és hibásan, belemagyarázva dolgokat. Ha van választásom, akkor inkább ÉN szeretném elmagyarázni neki szeretettel, mélységeiben egy esetleg felületes, előítéletes, az összefüggéseket meg nem értő idegen helyett.
Ahogyan a keresztlányomon is látom, neki egészen kis kora óta természetesek dolgok. 3 éves sem volt, amikor a Bodies kiállításon voltunk vele. Ez az a kiállítás, amelyiken szétcincált, igazi emberi testeket nézhet meg az ember. Elsőre vad ötletnek tűnt és meg voltam győződve róla, hogy rémálmai lesznek miatta a gyereknek. De miért lennének? Ehelyett tetszett neki a kiállítás és természetesnek vette a preparált testek látványát. Nem villantak be neki horrorfilm részletek, balesetek, semmi. Egy teljesen előítélet mentes tudatba vésődött bele neki, hogy a nyelőcsőből az étel a gyomorba jut ésatöbbi. Én meg borzongtam közben, főleg azoknál a részeknél, ahol nekem is vannak problémáim.
Ugyanez volt a helyzet a kígyókkal. Simán a nyakába vette a cirkuszban a kígyókat, sőt csodálkozva nézett a szüleire, hogy ők miért nem. Hiszen nincs azokban semmi, nem marnak meg, nem roppantanak össze. Benne még nincsenek betáplált félelmek a kígyókkal szemben és nem látta a Boa vs Pithon című hálivúdi baromságot sem, aminek a valósághoz természetesen semmi köze.
Miért írom ezeket a példákat? Csak azért, mert meg vagyok győződve róla, hogy ha a gyerek természetesnek veszi azt a helyet, amit a mi családunkban betölt, akkor maximum csodálkozva fog nézni azokra, akik emiatt sajnálják. Nem fogja érteni, miért is kellene őt sajnálni akkor, amikor érte az apukája minden megtesz és akár komplett hülyét is képes csinálni magából, miközben senki nem sajnálja a szomszéd Pistikét, akinek piál az apukája és az anyukája és nem törődik senki sem vele. Azt fogja gondolni, hogy milyen hülyék ezek a felnőttek amiért nem látják, neki milyen jó is.
És abban teljesen igaza is lesz, hogy a felnőttek bizony hülyék...
Ha pedig az ember titkolózik és rejtegeti az örökbefogadás tényét, mint valami bűnt, azzal csupán azt éri el, hogy a gyerek is bűnnek, szégyelni valóságnak gondolja majd azt. És mivel a felnőttek valóban nagyon hülyék is tudnak lenni és néha a gyerekeknél kegyetlenebb lényeket elképzelni sem lehet, felelőtlenség lenne ezek közé a buta és kegyetlen lények közé beengedni Őt úgy, hogy megvédeni se tudja magát.

Örökbefogadásnál csak rossz döntés van?

Mérnöki aggyal nem lehet az örökbefogadásról dönteni. Ugyanis a mérnöki agy úgy működik, hogy a képletbe behelyettesíti a változókat és képes megoldani sokismeretlenes egyenleteket is. Nade egy ilyen sokismeretlenes egyenletet, mint az örökbefogadás, nem lehet megoldani. Egyrészt nincs rá séma, de ha lenne, akkor sincs az a szuperszámítógép, amelyik ennyi változóval számolni tudna. Hiszen szinte csak ismeretlenek vannak.

Nem tudom miért, de az él az emberek fejében az örökbefogadásról - vagy csak az enyémben élt ez? -, hogy egy nagy-nagy gyermekfaluban rohangálnak a csúnyarossz szülők által elhagyott, szebbnél szebb és zseniális kisgyerekek, akik közül az ember választ. És ha sikerül a gyerekkel megszerettetni magunkat, akkor már csak elvégzik a papírmunkát és vihetjük is haza a gyereket.

HIBÁS!!!

Először is nem a szülőknek keresnek gyereket, hanem a gyerekeknek keresnek szülőket. Elsősorban a saját vérszerinti anyukáját próbálják meggyőzni arról, hogy mégis meg tudja oldani ezt a feladatot és mégis fel tudja nevelni azt a gyereket. Ha erre egy kis esély is látszik, akkor hiába minden, a vér szerinti szülő megtartja a gyereket akkor is, ha ezzel sokkal rosszabb esélyei lesznek még az életben maradásra is, nemhogy a boldogságra és a teljes életre.

Hogy akkor mi is a helyzet az örökbefogadással kapcsolatos döntésekkel? Három esetet tudok elképzelni a magunk számára,  mindhárom rossz döntésnek tűnik.

Az első esetben ugrunk a vaksötétbe és bevállalunk egy "templomlépcsőre letett" gyereket. Azaz egy olyan bébit, akiről semmit nem tudunk. Nem tudjuk, kik a szülei, mi volt a terhesség alatt. Milyen hatások érték az anyát, azaz narkózott-e, ivott-e, dohányzott-e? Vagy csak a legegyszerűbb kérdés: evett-e rendesen, megvoltak-e a szükséges vitaminok? Ezt hívják lutrinak. Annak ugyanis, hogy a gyerekre semmilyen hatással nem volt a dolog és egy egészséges, okos babát kapjon az ember nagyjából annyi az esélye, mint a Totó tizenhárompluszegynek. Ott is ismeri az ember a csapatokat, de könnyen leixelhet valaki és akkor ugrik a nagy nyeremény. Esetünkben a nyeremény a gyerek, akit ezután az életünk végéig vállalni kell akkor is, ha mondjuk 1 éves korában kiderül róla valami fogyatékosság. Minden tiszteletem azoké, akik ezt be merik vállalni. Persze vannak ennek előnyei, hiszen a vér szerinti szülő ebben az esetben biztosan nem fog kopogtatni a gyerek 5 éves korában és nem fogja megvárni az iskola előtt, felborítva ezzel a kis életét. Nem úgy a második variációban.

A második variáció, hogy továbbra is a csecsemőben gondolkozunk, de szeretnénk ismerni az anyát. Marad egy alvariáció, amely csak egy fokkal jobb, mint az első volt, azaz egy olyan gyereket bevállalni, akinek a szüleiről kicsit tudunk valamit. Ő nem ismer minket, de mi tudjuk azokat a dolgokat, amiket a szülés és a korház elhagyása között az ügyes helyi erőknek - ápolónőknek - sikerül esetleg kiszedni az anyából. Persze az ilyen anyák valószínűleg szépítenek a dolgokon, nem fogják elmondani hogy ittak, cigiztek és az apáról sem vallják be, hogy egy hétpróbás gazember és éppen a börtönben van. Szóval az ilyen döntés is a vakrepüléshez hasonlít, vagy még rosszabb. Úgyhogy számomra ez sem elfogadható.

Az igazán más lehetőség a nyílt örökbefogadás. Az ember befizet valami alapítványnak némi pénzt - ez a "némi" azért az egyhavi és az egyévi fizetésem közötti összeg - és ezért segítenek összehozni minket nyíltan egy anyával, akiről mindent tudunk. Sőt, a terhesség alatt hordhatunk neki "banánt" meg "vitaminokat", etethetjük rendesen. Persze van ebben is kockázat. Az első, hogy nemhogy előtte, de még a szülést követően 42 napig is, bármikor meggondolhatja magát és akkor az ember hoppon marad. Ő szépen hazamegy a gyerekkel, mi meg hiába nyomtunk el megint egy fél millát és hiába nézegettük az ultrahangot, nem lesz gyerekünk. Azt hiszem, ebbe simán beleőrülhet bárki, főleg ha pár hétre már haza is vitte a csemetét és a "mama" a "próbaidő" lejárta előtt jelentkezik. Arról nem is beszélve, hogy az "anya" tud rólunk mindent és simán előfordulhat az a rémálom, hogy egyszercsak megjelenik az életünkben. Igaz, jogilag nem követelhet semmit, de éppen elég azt elmagyarázni a gyereknek, hogy ki is ez a néni és mit is akar. Nameg a környezetünknek, ami egyébként kevésbé érdekel, mint a gyerek védelme. Persze nyugtatgatnak minket, hogy ez ritkán fordul elő, de nekem egy százalék is túl sok. Arról nem is beszélve, hogy egész életemben azért küzdöttem, hogy SOHA SEMMILYEN kapcsolatom ne legyen a társadalom perifériáján élő személyekkel, most meg egyet be kell engednem az életünkbe, sőt még pitizni is kell neki, hogy megkapjuk a gyerekét. A gyerekkel szemben nincs félelmem, hiszen Ő olyan lesz, amilyennek mi neveljük, de az "anyja" és az "apja"... Az más tészta. Szóval a gyerek szempontjából ez a legjobb megoldás, de a család, a mi leendő családunk szempontjából nagyon rossz dolgok is kisülhetnek belőle. Előnye, hogy az ember választhat olyan anyukát, akiről szinte mindent tud és segítheti őt a gyerek kihordásában. Ha sikerül és nem gondolja meg magát, még mindig ez a legjobb döntés, hiszen a gyerek itt sérül legkevésbé. És nekünk ugyebár a gyerek a legfontosabb, a saját önző vágyunk a gyerek iránt sokadlagos.

A harmadik megoldás, hogy lemondunk a csecsemőről és egy 2-3 éves gyereket fogadunk örökbe. Ebben az esetben azért az ember szinte biztosra megy, hiszen egy ekkoros gyereknél már látható, hogy van-e valami fejlődési rendellenessége és az is, hogy mennyire értelmes. Ez a saját szempontunkból a legjobb döntés, de a gyerek szempontjából a legrosszabb. Mondják a szekemberek, hogy a csecsemőotthonban nevelkedett babákra odafigyelnek, de a következő mondatban erre rá is cáfolnak azzal, hogy a gyerekek félnek a babakocsitól, mert nem nagyon ültetik bele őket, azaz sétálni például töredékét viszik, mint a családban felnövő gyerekeket. Félreértés ne essék, a legnagyobb és őszinte tiszteletem azoké, akik ezekben a csecsemőotthonokban dolgoznak, de a legmegfeszítettebb munkával sem foigják azt elérni, amt egy anya egyetlen simítása adhat a gyereknek.

De a legnagyobb buktatót nem ebben látom, hanem abban, hogy az ilyen gyerekek hihetetlen tarumákon mennek át 3 éves korukig, amiket magukkal is cipelnek majd az egész életükben. Az a bizalomvesztés, amin egy ilyen gyerkőc átmegy, csak embrefeletti erőfeszítésekkel korrigálható. Olvasunk rémtörténeteket a szobaajtót becsukni sem engedő gyerekekről, akik nem hiszik el a szüleiknek, hogy amikor reggel felébrednek, akkor is ott lesznek. Olvasunk rémtörténeteket a felnőttekhez - köztük az örökbefogadó szüleikhez is - csak felületesen, látszólag ragaszkodó gyerekekről, akikben annyi gyógyulatlan sérülés van, amelyek beforrasztása szintén embert próbáló feladat.Így aztán ezt a fajta örökbefogadást is csak az meri bevállalni, aki nagyon hisz magában és a szeretet mindent legyőző erejében.

Marad tehát a kérdés, hogy az örökbefogadásnál tényleg csak rossz döntés létezik? Ha valaki így gondolja, akkor ne fogadjon örökbe! De komolyan! Ha nem tudunk abban bízni, hogy minden rendben lesz, akkor ne induljunk neki. Annyi tőlünk független tényező van, hogy ha százalékban szeretném kifejezni, akkor bőven 10% alá tenném azt a részt, amit mi magunk tudunk befolyásolni. A többi szerencse kérdése.

Vagy azoknál, akik hisznek, HIT kérdése. Én közéjük tartozom. Nem hiszek a véletlenekben, abban viszont igen, hogy mindennek célja van az életben. Csak mi még nem látjuk a célt, mert azt egy nálunk fejlettebb inteligencia vagy akarat vagy lény szabja meg. Ha pedig hit, akkor annak az a lényege, hogy az ember akkor is bízik, ha semmilyen bizonyítékot, megerősítést nem kap. Egyszer talán összeáll majd a kép, ahogyan sok esetben össze is állt már az életben.

Én hiszek és bízom. És ennek a hitnek a megingatásához ilyen mindenféle "örökbefogadást segítő" tanfolyamok igencsak kevesek. Lehet nekem sorolni a negatív példákat, nem érdekelnek. Én tudom, hogy ahogy lesz, úgy lesz jó.

Így aztán nekem könnyű, mert egyetlen rossz döntés lenne ebben a helyzetben, mégpedig feladni, meghátrálni...

Ezt a két szót pedig én nem ismerem.