Az én elképzelt családom

Mindig is úgy gondoltam, hogy két gyerekem lesz. Egy fiú és egy lány. Eltartott egy darabig, míg végül megtaláltam azt a nőt, akit érdemesnek is találtam rá, hogy a gyerekeim anyja legyen. 

Voltak persze jelöltek (köztük elég komoly is) és persze csúnya történetek, amikben vagy én, vagy a másik csalódott. Vagy mindketten. Én szerencsés vagyok, mert nem kellett otthagynom egy gyereket sem és hétvégi apukává válnom. 
És persze azért is, mert végül én megtaláltam azt, aki a legtökéletesebb. Persze az égiek nem így gondolták, mert 22 évnyi együttlét után sincs gyerekünk és ahogy a dolgok most állnak, már nem is lesz. Nemhogy kettő, egy sem.

Ezt sokan tragédiaként élnék meg, de én már beletörődtem. Számos blogbejegyzésem szól erről ilyen-olyan formában, érdemes beleolvasgatni, én így dolgozom ezt fel. Segített ebben az a sok szemétláda, akik a hozzánk hasonló párok nyomorát kihasználják és az a biznisz, ami e köré az ösztön köré épült. Ha nem volt velük dolgod, tedd össze a kezedet! Mind bűnöző, mégpedig a legrosszabb fajtából.

Az is, amelyik egy mondatban ki tudja mondani, hogy "Nem ma kellett volna jönni, nyolcezer lesz...", meg az is, amelyik oda se szagol a feleségemhez, csak amikor a markát kell tartani. "Ilyen egyszerű műtétnél ötvenezret szoktam kapni...". Egy sima átjárhatósági vizsgálatnál azután, hogy betette a feleségemet a nem tébés betegek közé, ahol nemhogy nem ebből az országból, de erről a kontinensről sem volt más beteg. Innen is üdvözlöm a Szemmelversz Egyetem bűbájos személyi állományát!

Az állami, azaz ingyenes megoldások után (már amennyire ingyenes az, hogy én is és a feleségem is fizetjük a tébét, mégpedig havonta szép összegekben), hamar eljutsz a fizetős szférába. Ahol az orvos legalább úgy tesz, mintha érdekelnéd. Persze itt meg jöttek a negyvenezer forintos injekciók (egy darab és nem egy hónapra) és a kínzások, amit főleg a feleségemnek, de azért nekem is ki kellett állni. Azóta bárkinek beadok bármilyen injekciót akár subcutan, akár intramuscularis.
Egyszer elég végigcsinálni, nemhogy ötször, és a beadott hormonok hatásáról ne is beszéljünk! Mindez természetesen lélektelenül, darab-darab alapon.

De mivel azt látod, hogy ezek az intézetek tele vannak sikerekkel és százszámra születnek a gyerekek (tabló a folyosón a sikeres ikerterhességekről és boldog szülőkről), nyomod bele a pénzt, nem számít semmi.
És ezt ők is jól tudják és ki is használják.

Szóval ezek a fehér köpenyes bűnözők előbb-utóbb elérik azt, hogy bármennyire is szeretnél gyereket, eleged lesz.

Mindenből. 

Én személyes sikernek könyvelem el, hogy egyszer sem ordítoztam senkivel és senkit nem ütöttem meg. Lehet, hogy kellett volna? Ha verekedni nem is, de legalább üvöltözni párszor?

Aztán jön az, hogy ha vér szerinti gyereked nem lehet, akkor legyen másmilyen. Én a mai napig hiszem, hogy nem a vér a meghatározó egy szülő-gyerek viszonyban, hanem a szeretet. Mert látok ezer példát vér szerinti utálatra és örökbefogadott imádatra is. És arra is, hogy a gyerek akkor is hasonlít, ha vérnek semmi szerepe nincs a képletben. 

Na, ezt használja ki egy másik bűnözői csoport, akik meg a gyerekekkel kereskednek. Hiába hívják magukat alapítványnak.  Amikor ha befizetsz, kapsz gyereket ha meg nem, akkor nem azt úgy hívják, hogy gyerekkereskedelem. Nem kell szépíteni!

Mi, a feleségemmel, összesen négy diplomával, bőven az átlag magyar életszínvonal felett úgy várunk 8 éve örökbe fogadható gyerekre, hogy semmilyen megkötésünk nem volt. Az elmúlt nyolc év alatt az állami szervek egyszer SEM kerestek meg minket. Végigcsináltuk a "tanfolyamot", amely egyrészt eszetlenül drága, másrészt arról szól, hogy megpróbálnak lebeszélni az örökbefogadásról. A 10 párból nagyjából ötöt sikerült is, de mi kitartottunk. Naná, hogy reklámozzák az "alapítványokat", miközben tízezrével vannak gyerekek állami gondozásban.

Mondjuk nekem nyomhatják a marketing szöveget, hogy mennyivel "biztonságosabb" és "gyorsabb" így örökbe fogadni, mert én magam vallom, hogy nem fogok befizetni egy alapítványnak sem és nem azért, mert nem tehetném meg, hanem azért, mert NEM.

Szóval telnek szépen az évek és én néha még álmodom a meg nem született gyerekeim érettségi találkozójáról. Érdekes, de az álmaimban általában hárman vannak.

És hogy ez hogyan jött elő éppen ma?

Találtam egy alkalmazást a telefonomra, ami egy csomó dolgot tud csinálni a fotókkal. Jó cucc, megérte az árát. Az egy dolog, hogy az én arcomból nővé átalakítva kihozta egy-az-egyben a húgomat (persze kicsit kövérebb változatban), de az a legbrutálisabb, hogy belőlem és a feleségemből simán megcsinálta a gyerekeinket (fiatalabb önmagunkat.)

És én eljátszottam a gondolattal, hogy mi lett volna, ha. Joggal merül fel a kérdés, hogy miért kínzom ilyesmivel magamat és azokat, akik szeretnek, de álmodozni azért szabad, ugye?

Íme a variációk:

Az idősebbik lányunk, aki 21 éves és már egyetemista:

Ő akkor született volna meg, ha már akkor belekezdünk a családalapításba, amikor rájöttünk, hogy mi vagyunk egymásnak az igazi. De vártunk egy jobb élethelyzetre. 

A következő képen a fiunk, aki zenét tanul, 17 éves:

Ő akkor született volna meg, amikor megvolt a megfelelő élethelyzet és belekezdtünk a családtervezésbe, csak hát nem jött össze. A képzeletbeli fiam nagyon hasonít rám és olyan a viszonyunk, amilyen nekem az apukámmal volt. Azaz tökéletes.

A harmadik képen a kisebbik lányom, aki most kezdte a gimnáziumot. Ő akkor született volna meg, ha valamelyik lombikos beültetés sikerül:

Közös bennük, hogy mind okosak, mind tökéletesek és egyikük sem létezik.

Kevesebb nyugdíjat a gyermektelennek

Előre szólok, nem támadni, nem kritizálni akarok. Főleg nem a gyerekeseket, hiszen engem is anya szült. És nem mellesleg, nem önszántunkból vagyunk gyermektelenek, lásd korábbi bejegyzéseimet.

Szóval írásomat ennek fényében olvasd, értelmezd. A véleményemet, a gondolataimat szeretném megosztani veled.

Miről? Hát arról, hogy a legújabb agymenés szerint akinek nincs gyereke, az kevesebb nyugdíjat kap majd.

Mivaaaaaaaaaan?

Jogos a kérdés. Hogyan is áll össze ez a rémálom? Mi köze is van annak, hogy hány gyereked van ahhoz, hogy mennyi a nyugdíjad?

A kedves kormányunk szerint a gyerekeim termelik majd ki az én nyugdíjamat.

HIBÁS!

Az én nyugdíjamat ÉN TERMELEM KI. Amennyit dolgozom, annyi nyugdíj jár. Ha sokat, mert szorgalmas vagyok és ügyes, akkor több, ha keveset, mert lusta vagyok és/vagy ügyetlen, akkor kevesebbet. Logikus, ugye?

Semmi köze nincs sem ahhoz, hogy mennyi gyerekem van és még ahhoz sem, hogy éppen hányan élnek majd és dolgoznak majd Magyarországon, ha egyszer nyugdíjas leszek. Mondjuk ilyen egészségügy mellett, nameg az egyre emelkedő korhatár mellett eleve kétséges, hogy egyáltalán megérem-e a nyugdíjat.

De tegyük fel, hogy igen.

A kedves kormánynak azon kellene elgondolkodnia inkább, hogy az elherdált nyugdíjakat miből is lehetne előteremteni. Ugyanis az én szüleim ugyanúgy befizették a nyugdíjjárulékot 40 éven keresztül, úgyhogy őket sem én tartom el. Hol van az a pénz? Ki lopta el?

Tehát eleve hibás a képlet, hiányzik egy ismeretlen belőle. Ezen kellene először elgondolkodni...

De vonatkoztassunk el ettől és térjünk át a mondandóm lényegére. Arra, hogy milyen megalázó is eleve a megkülönböztetés a gyermektelenekre nézve. Az, hogy mi amolyan önző faszok és picsák vagyunk - mindenki ossza be magának neme szerint - mert nem csináltunk gyereket. És hogy szegény gyerekeseknek mennyivel nehezebb, merthogy a gyereket fel kell nevelni, miközben mi meg csak meresztjük amit mereszteni szokás és élünk bele a nagyvilágba.

Nos, kedves ötletgazdák!

Egyrészt egy szabad világban bárki dönthet úgy, hogy nem akar gyereket. Lehet ennek ezer oka, amit én magam nem nagyon értek, de elfogadom. Joga van mindenkinek az ilyen döntéshez és senkinek nincs joga bárkit is elítélni ezért.

Másrészt a gyermektelenek nagy részének azért nincs gyereke, mert nem lehet. Minden tizedik fiatalt, így minden ötödik párt érinti manapság a meddőség és ez a szám - civilizációs betegség gyanánt - egyre nő. Tájékoztatásképpen hadd közöljem, hogy egy kisebb lakás árát nyomtuk már el orvosokra, lombikprogramra, természetgyógyászra és még sorolhatnám a sok ingyenélő szarházit, akik egész kis ipart építettek ki arra, hogy a hozzánk hasonló szerencsétleneket megkopasszák. Egy idő után elfogy a pénz és elfogy az akarat is. Aki nem csinálta végig, az nem tudja.

Másrészt akik ezen túl vannak és tényleg akarnak gyereket, azok velünk együtt valószínűleg belevágnak az örökbefogadásba is. Hát hadd világosítsam fel azokat, akik ezt a kanosszát nem járták végig, hogy Magyarországon akkor kapsz gyereket, ha valami alapítványt megkensz pár százezerrel. Ha erre nincs pénzed - mert mondjuk a lombikprogramban elszedték tőled a megélhetésiorvosok -, vagy egyszerűen elveid ellen való a gyerekkereskedelem, akkor az örökbefogadás nagyjából 3-5 év. Illetve ez az az idő, amikor felajánlják neked az első gyereket. Ha az mondjuk fogyatékos vagy egyéb olyan tulajdonsága van, ami számodra nem elfogadható - és itt nem elsősorban a bőrszínre gondolok, csak másodsorban -, akkor meg még lapozz pár évet a naptárban, mire újra felajánlanak neked egy másik gyereket. Megjegyzem, hogy a szülő és a gyerek között a maximum korkülönbség jelenleg 45 év lehet, azaz ha későn kapsz észbe, kifutsz az időből. És hogy 45 év az sok? Hát, viszonylagosan. Ugyanis ha értelmiségi vagy, akkor 25 éves korod körül kerülsz ki az egyetemről. Ha felelősséggel akarsz gyereket válalni, akkor pár évet csak dolgozol, mire a gyerekvállalásra alkalmas életszinvonalat teremtesz magadnak. Ha van egy félresikerült kapcsolatod, akkor azzal is elugrik pár év és nagyon hamar ott találod magadat, hogy 35-40 körül vagy, mire kiderül - százezer vizsgálat, kezelés, beültetés, sámán és voodoo varázslók igénybevétele után -, hogy valószínűleg vér szerinti gyerelked nem lehet és örökbe kell fogadj, ha gyereket szeretnél nevelni. Erre számold rá azt a pár évet, míg rád kerül a sor a várólistán - miközben ezerszám vannak a gyerekek a gyermekvárosokban és intézetekben, de ez egy másik történet - és az első gyereket felajánlják számodra. Ha másodikat is szeretnél, a számláló indul és ha eléred a 45 éves kort, már nem kaphatsz csecsemőt. 46 évesen csak egyéves, 47 évesen csak kétéves gyereket fogadhatsz örökbe és így tovább. Érthető?

Majdnem kihagytam azokat, akik egyedül vannak. Velük mi lesz? Mi van azokkal, akik egyszerűen nem találják meg életük szerelmét? Én magam szerencsés vagyok, mert nem vagyok egyedül. De ha például nő lennék, egyből több esélyem lenne arra, hogy életem végéig egyedül éljek. Ilyenkor honnan akasszon le egy gyereket magának, aki szingli? Vagy mondjuk kettőt, hiszen a modell szerint kettő gyereknél kapd majd meg a teljes nyugdíjat. Szóval mi van azokkal, akim egyszerűen csak egyedül élnek? 
Nekik könnyű?
Egyedül fizetni a rezsit, banki kölcsönt. Magadra főzni, magad után takarítani és egymagad feküdni le este?
Mi van ezekkel az aljas, önző lényekkel, akik nem mennek bele csak azért szar kapcsolatokba, hogy ne legyenek egyedül?

Egyébként meg hadd részletezzem kicsit, milyen dolog gyermektelennek lenni.

Először is mindennaposak a megalázó kérdések és a végén már nem is kezded el magyarázni. Belenyugszol, hogy a környezetedben - akik nem ismernek - egy önző fasznak gondolnak.
Akiknek van gyerekük, azok egy része ráadásul irritálóan öntelt lesz ettől. Még azt is elhiszik magukról, hogy ahogy gyerekük született, azonnal szülőkké is váltak. Nem mondok ellenpéldákat, pedig lehetne ám. Nagyon nehéz végignézni azt, ahogy egyesek tönkreteszik a gyerekük életét, mert szülőnek teljességgel alkalmatlanok. De az ember visszafogja magát és kussol.

Aztán szépen lassan eljön az idő, amikor az összes barátodnak van már gyereke. A baráti társaságok többnyire széthullanak, mert a gyerekes a gyerekessel barátkozik és a legritkább dolog az, ha te, a gyermektelen bele tudsz illeszkedni egy olyan társaságba, ahol csupa 1-2-3 gyerekes család jár össze. Nem hívnak nyaralni, nem hívnak kirándulni. Kikopsz a társaságból. Hány ilyet éltünk már át...

Mert ha nem ismernek eléggé vagy zárkózott vagy és nem meséled el a veled megesett dolgokat, akkor jön az önző fasz előítélet
Ha ismernek és szeretnek, akkor jön a sajnálat (amiből meg egészséges ember nem kér) és az esetek legkissebbségében vannak az embernek olyan barátai, akik le tudják azt kezelni például, hogy önkéntelenül is nyalogatod, meg szeretgeted az ő gyerekeiket, mintha a sajátjaid lennének.

Nagyon félreérthetőek ám az ilyen szituációk és nagyon meg kell az embernek erőltetnie magát, nehogy félreértsék a barátai és valami perverz pedofil állatnak nézzék.

Persze mi, akiknek ilyen barátaik vannak, kicsit könnyebb helyzetben vagyunk, de azért abban megegyezhetünk, hogy nem ugyanaz más gyerekét szeretni, mint a sajátodat. Ettől függetlenül azért sokat segít ám...

Aztán nézzük például a munkahelyi dolgokat. Ha van egy ügyelet karácsonykor, húsvétkor, bármelyik hosszú hétvégén, az a tiéd. Úgysincs gyereked...

Ha leépítés van a cégnél, te röpülsz. Neked csak magadról kell gondoskodni, úgysincs gyereked. A kétgyerekes kollégát mégsem rúghatják ki.

Megjegyzem, ez így van jól és igazat is adok annak a döntéshozónak, aki ezeket a szempontokat is figyelembe veszi, de ettől még mi szívunk. Csupáncsak tényként közöltem.

Ha reggel korán kell indulni valahová, te szeded össze a kollégákat. Te mész be reggel a céges autóért és te viszed vissza este. Nekik ugyanis a gyereket még le kell tenni az oviban, iskolában. Ez is érthető, de ettől még mi szívunk.

A nyári szabadságodat akkor veheted ki, ha a gyerekesek már beosztották, hogy mikor van iskola-óvoda-bölcsőde-szünet. Ez is érthető, de ettől még mi szívunk.

Ha a kolléga gyereke megbetegszik, te ugrasz be, úgysincs gyereked, úgyis csak ülsz otthon és mereszted a mereszteni valódat. Ez is érthető, de ettől még mi szívunk.

És ne beszéljünk arról, milyen érzés látni a szebbnél-szebb gyerekeket tudva azt, hogy neked SOHA nem lehet. Ezt persze értelmes ember kezelni tudja valamennyire, de nem könnyű ám. Mindenesetre gyermektelen párt keveset ismerek, akik ép ésszel el tudják ezt viselni és megmaradnak egymásnak. Általában alkoholizmus és egyéb deviancia a vége, de ez is egy másik történet.

Az is elhangzott, hogy a gyerekeseknek nehezebb, mert egy gyereket felnevelni nem kis pénz. Ez igaz, de mi köze ennek a nyugdíjhoz. Tessék adókedvezményt adni, megemelni a családi pótlékot, megemelni a gyes/gyed időtartamát és összegét. Mittudomén. A nyugdíjhoz mindenesetre semmi köze az egésznek.

És most kicsit pörgessük előre az idő kerekét és nézzük meg, mi lesz harminc év múlva, azaz a nyugdíjas kor elérésekor!

Akinek van gyereke, arról lesz aki gondoskodjon. Lesz egy fiú, aki felássa a kertet, lesz egy lány, aki eljön és félévente kitakarít, kimos, megvarrja a leszakadt függönyt, satöbbi...

Mi van a gyermektelenekkel? Nekik ki is segít öregkorukra? Ki festi ki a házat vagy lakást? Ki mos ki és takarít fel?

Segítek: valaki, akit megfizetnek. Miből? Hát a lecsökkentett nyugdíjból... És ha nem?

Még az se lesz, aki a végén eltemessen.

Egyébként pedig hol is van az egyenjogúság? Hol is van az egyenlő bánásmód? Hogy jöhet egyáltalán szóba 2012-ben, Európában ilyen diszkriminatív, meglázó, aljas gondolat?

Mindössze ennyit akartam megjegyezni, hogy lásd a mi szemszögünkből is.

Dugjon sokat!

Elnézést kérek a provokatív címért, de a lényeget csak így tudom kifejezni.

A gyermektelenség előszobája a prosztatítisz. Azt mondják, hogy a 35 év körüli férfiemberek fele szenved legalább egyszer tőle, van aki könnyebben, van aki nehezebben keveredik ki belőle. Én a nehezebben kategóriába tartozom, tekintettel arra, hogy 2004. óta benne vagyok.

Kezdődött úgy, hogy 2004-ben egyszercsak úgy maradtam. Egy együttlét után alhasi fájdalmaim lettek, amelyek az égető érzés és a vizelési inger között váltakoztak.

Volt már ilyen máskor is, hasonló érzés ahhoz, amikor az ember felfázik és gyakrabban kell mennie pisilni. A proszatítisz annyiban különbözik, hogy nem múlik el pár nap vagy hét alatt, hanem megmarad és tönkrevágja az ember életét. Szerencsésnek érzem magamat amiatt, hogy nálam nem okozott merevedési problémákat és impotenciát, ha a lelki impotenciát nem vesszük ide. Mesélik, hogy szerencsétlenebb esetekben a szexuális zavarokhoz is vezethet, amelyek egy korombeli férfiembernek elég megrázóak tudnak lenni. Én magam szerencsére nem küzdöttem ilyesmivel, de az sem kellemes, hogy az ember egy együttlétkor jól tudja, hogy utána nem fog aludni aznap biztosan, de pár napig jó eséllyel megmarad a fájdalom. Szerencsére nálam a fájdalom nem jelentkezett az együttlétnél, csak utána nagyjából fél órával, viszont meg is maradt még 2-3 napig.

A legjellemzőbbek az alvászavarok voltak, amelyeket úgy tudnék érzékeltetni, hogy aki kíváncsi milyen is, igyon meg egy liter vizet lefekvés előtt és amikor pisilnie kellene, ne menjen ki, hanem tartogassa. Helyesebben keljen fel, menjen ki a vécébe, de ne végezze el a dolgát, hanem próbáljon meg visszamenni és visszaaludni. Ha ez az érzés megvan, akkor csináljuk ezt pár hónapig vagy évig és akkor lesz valami fogalmunk arról, milyenek a prosztatás emberek éjszakái.

A dolog rámegy az ember idegeire és megtanulja értékelni a délutánokból ellopott órákat, amikor véletlenül sikerül elszenderedni pár percre. Átalakul az éjszakai élet, hiszen ha az ember nem tud aludni, akkor a forgolódásával nem akarja a feleségét is ébren tartani. Én írogatni kezdtem éjjelente. A kialvatlanság érdekes dolgokra képes, az ember türelmetlenebb, az idegei szépen lassan, de biztosan kikészülnek. Én úgy fogtam és fogom fel, mint az emberség próbáját, hiszen ha valaki ilyen körülmények között is normális tud maradni, annak erős a személyisége. Többé kevésbé sikerült.

Aki ezt a szituációt nem élvezi, az megoldásokat keres. A magyar egészségügyet csak annak kell bemutatni, aki még nem volt beteg. A többiek utálják, mint a sz***t. Én is ezek közé tartozom, jó néhány orvos keze között megfordultam és sajnos egy kezemen meg tudom számolni, hány emberséges, jóindulatú, segítőkész volt közöttük.

Kezdtem a Honvédkórházban, ahol felirtak nekem Polstimol tablettát. Ez az, amit öregurakkal szoktak szedetni a prosztatapanaszok csökkentésére. Jóindulatú megnagyobbodásoknál csodákra képes, de az én bajom nem volt jóindulatú. A tablettát úgy írták fel, hogy meg sem vizsgáltak, nemhogy labort nem írtak ki. Majd ettől elmúlik. Hát nem.

Ezután ajánlották a Szemmelversz Egyetem klinikáját, ahol maga az urológiai főistenség kezelt vagy fél évig. Nem írok nevet, nem célom lejáratni a professzordoktorhabilegyetemidocens urat, és részben nem az Ő hibája, hogy kissé túlterhelt és futószallag-szerűen kénytelen kezelni a betegeit. Hetente egyszer rendelt az alagsorban, ilyenkor természetesen kicsit sokan vártak rá. 3 ajtó előtt ültek a betegek türelmesen vagy 2-3 órát és amíg az egyiken bement valaki, addig a másik mögött már vetkőzött és a harmadiknál már vizsgálták. Ha jól kiszámolom, egy betegre nagyjából 3-5 perc jutott gatyaletolással, vizsgálattal és receptírással együtt. Talán ezért fordulhatott elő, hogy egy azonos nevű beteg leleteivel kezeltek fél évig.

Szerencsés ember vagyok, mert a velem megegyező nevű úriembernek nem voltak tünetei, így engem valójában nem kezeltek. Persze a doktor gondolhatott rólam ezt-azt, hiszen egészséges férfiember nem élvezi, hogy - már bocsánat - a fenekében turkálnak kéthetente egyszer. Én mégis mentem, reklamáltam, hogy bizony én fájok, rosszul vagyok és nem alszom hónapok óta csak minen harmadnap, amikor beájulok a fáradtságtól. A doktor minden alkalommal levette a mintát és elküldte laborba és minden leletnél megállapította, hogy nekem bizony semmi bajom nincs.

Aztán egyszer, amikor kellően kialvatlan voltam és előbújt belőlem az állat - nem a lepke -, kissé erősebb hangon kifakadtam, hogy akkor mitől akarok megdögleni. Na, ekkor tolta az orrom alá a leletet, hogy márpedig nézzem meg, hogy semmi bajom nincs, minden eredményem negatív. És ekkor láttam, hogy rosszul emlékszem és én valójában 1958-ban születtem és az anyám neve sem az, akiről ezidáig meg voltam győződve, hogy a világrahozott.

Nyeltem kettőt és úgy döntöttem, nem ütöm meg, mégiscsak orvos. Mérsékeltebb hangon és némi akasztófahumorral közöltem, hogy bizonyára a hónapok óta nem alvástól nézek ki 1958-asnak, de én valójéban 1972-ben születtem és amennyire tudom, anyukámat sem így hívják.

Heveny lapozgatás következett és a leletek tetemes méretű paksamétájának aljáról elő is került az enyém, amin aztán látszott is, hogy valójában van 3 különböző baktériumom, amelyek egyenként is kikészítenének, nemhogy bűnszövetségben.

Kaptam is rájuk gyógyszert és csodák csodájára 3 nap múlva jól is lettem.

Az más téma, hogy a felírt gyógyszer 5050 forintba került, tíz szemet tartalmazott a csomag és naponta egyet kellet bevennem és az is más dolog, hogy amikor abbahagytam, azonnal visszajöttek a tünetek. Így aztán szedtem nagyjából fél évig annak ellenére, hogy erősen szolarizált, azaz napérzékenységet okozott. Ezt persze eleinte nem tudtam és csodálkoztam rajta, hogy egy átlagos tavaszi napon húsz perc alatt miért égtem úgy hólyagosra, mintha Párizstól Dakarig gyalogoltam volna a sivatagban.

Rákérdeztem, elmondták, hogy jajbocsánateztnememlítettem. De ha már a kockázatok és mellékhatások tekintetében megkérdeztem a kezelőorvosomat, hadd mondja el azt is, hogy álmatlanságot okoz, de ha sikerülne elaludnom, akkor meg rémálmokat. Ideális párosítás. A fél év alatt egyébként kikészítetta a gyomromat és az emésztőrendszerem egyéb szakaszait is, folyamatosan hasmenésem volt. De legalább az eredeti probémát nem oldotta meg, a baktériumok éltek és virultak, a gyógyszer szedése alatt kicsit elcsitultak, de a köztes időszakban újraindult a party, aminek én voltam a házi- és bacilusgazdája.

Imádok úszni, de eltelt úgy a nyár, hogy nem voltam strandon, hiszen nem akartam másokat is megfertőzni és a szüleimnél nem is nagyon mertem fürödni, nehogy Édesapám is elkapjon valamit. A feleségemmel hiába szerettünk volna már ekkor gyereket, óvszerrel kellett védekeznünk, nehogy pingpongozzunk a betegséggel, azaz egymásnak adogassuk oda-vissza.

Én persze szorgalmasan jártam a doktorhoz, aki szokásaihoz híven rém elfoglalt volt és egyszer olyankor hívott oda, amikor egy konferencia volt éppen a klinikán. Na, gondoltam itt az alkalom, itt a sok urológiai főistenség a világ minden tájáról és konferencia ide, elfoglalt orvos oda, én bizony kivártam a szünetet és a doktorom mellé somfordálva megkérdeztem, mi legyen. Nézett rám és a kollégákra, mert az azért mégis pofátlanság, hogy a megbeszélt időben ugyan, de én ilyen földi hívságokkal zavarom, úgyhogy ott a kollégák előtt azt a tanácsot kaptam, hogy - és ezzel el is érkeztünk a b ejegyzés címéhez - idézem:

"Dugjon sokat!"

Jót röhögtek, én pedig orvost váltottam. Egyben elhatároztam, hogy jobb nekem egy fiatal, de szorgalmas, még nem megkeseredett és nem cinikus orvos, mint egy ilyen főisten, aki darab-darab elven kezel.

Az új orvosom meghallgatott és rá is kellett várni, viszont emberségesen állt hozzám és nem mellesleg eredményeket is ért el. Ő nem az atombomba módszert alkalmazta, azaz nem egy bivalyerős gyógyszerrel akart kiírtani mindent, hanem helyette a meglévő bacikat egyenként, módszeresen kezdte el írtani. Ez a gyógyszer jó erre a kettőre, szedje szépen. Szedtem. Ez a kettő kinyiffant, de a maradék mellé bejött egy negyedik. Ez a gyógyszer jó a harmadikra, szedje szépen. Szedtem. Na, a harmadik kinyiffant, de a negyedik mellé bejött az első. Ez a gyógyszer viszont jó az elsőre és a nyegyedikre, szedje szépen. Szedtem. Meggyógyultam.

Boldogan váltunk el és 3 hónapig tünetmentes is voltam, aludtam mint a bunda, a gyomrom is rendbejött.

3 hónap után újra úgymaradtam egy együttlétkor, ekkor vetette fel a feleségem, hogy ne járjak már ezekbe az állami szutykokba, hanem menjek el magánorvoshoz.

Inkább kifizetünk alkalmanként pár ezrest, de kezeljenek már normálisan.

Megfogadtam a tanácsát. Ekkor még nem tudtam, hogy a szarházi orvos a magánprakszisban is szarházi, csak ott úgy tesz, mintha érdekelné az ember. Jártam is - megint nem írok nevet - egy igen jóképességű doktorhoz, ő közölte velem az egyik vizsgálat után az előző blogban említett módon, hogy  "Önnek az elkövetkező 150 évben természetes úton nem lesz gyereke", de ekkor még nem hagytam ott.

Persze nála már a teljes nevemet használtam, és azóta használom is, mert nem szerettem volna, hogy megint összekeverjenek. Így aztán a család és utónevemhez hozzátettem a nagyapáim után kapott második nevemet is.

Hogy miért írom, hogy csak úgy tesz, mintha érdekelném? Pár történet erről is. Minden alkalommal jól tudta, mikor érkezem, hiszen bejelentkezéses rendszerben mentek a vizsgálatok. Arra azért mégsem vette a fáradságot, hogy ha én 17.00-ra jöttem, akkor 16.55-kor elővegye az anyagomat és megnézze, mi is van velem, hanem engem kérdezgetett, hol is tarunk. Erre én mindig azt válaszoltam, hogy azt a doktor úrnak kell tudnia, de nem esett le neki.

Egy másik alkalommal nézem, hogy elkezdi keresgélni a nevemet az S betűnél. Kérdem tőle, mit csinál, erre ő: "Hát nem azt mondta, Sándor Istvánnak hívják?" Hát igen, de a családi nevem után...

A pohár akkor telt be, amikor elkezdett reklamálni, hogy mért nem jövök korábban, hiszen 4 óra óta már csak miattam ül idebenn. Mondtam neki, hogy azért járok magánorvoshoz, mert a munkahelyemen már nem nézték jó szemmel, hogy minden második héten elkéredzkedtem, ide viszont jöhetek munkidő után is. Megkért szépen, hogy akkor ezentúl jöjjek pénteken, mert akkor én ugye 2-ig dolgozom és ide tudok érni 3-ra, ami neki is jobb lenne. Én rugalmas vagyok mint az acél, belementem. 8000 forint lesz, mondta ő és amikor megkérdeztem, hogy ugyan mondja már meg, egyszer miért kér hetet, egyszer miért hatot, most meg miért nyolcat, azt válaszolta, hogy ha látja hogy jobban vagyok, többet mer kérni. Na, ettől fogva nagyon rosszul voltam, de így sem úsztam meg 6 darab ezres alatt.

A következő pénteken megyek háromra a megbeszéltek szerint, erre még az épület sincs nyitva. Fél négykor bebattyog az asszisztensnő és néz rám kérdőn, mit álldogálok én itt. Erre én mondom, hogy a doktor hívott ide háromra. A kolléganőnek ez elég furcsa volt, merthát négykor kezdődik a rendelés. Mindegy, leülök, várok. Közben négy óra van, lassan eljön a fél öt is, bebattyog a doktor táskát lóbálva és kérdi, ki a négyórás beteg. A mellettem ülő mondja, hogy ő az, be is hívják. Erre mondom én az asszisztensnek, hogy én meg a háromórás beteg vagyok, tisztelettel. Én leszek a következő, ígéri. Persze nekem volt a vizsgálat utánra programom, az illető hívott is mobilon, hogy hol vagyok már, mert mindjárt öt óra. Erre az aszisztensnő a következő szavakkal mordul rám: "Itt nem lehet telefonálni, tessék kimenni!". Én kimentem, azóta sem láttak.

A pozitívum, hogy mindezen úgy felidegesítettem magamat, hogy minden tünetem elmúlt és azóta gyakorlatilag nem fáj semmim. Ilyen a magyar egészségügy öngyógyító hatása.

Azt ne felejtsem ki, hogy időközben valószínűleg a gyógyszerek mellékhatásaként valami csontképződési gondom alakulhatott ki, mert 2005. januárjában egy álló helyemben sikerült eltörnöm a lábamat a műlyégpályán. Nem figuráztam, nem ugráltam, vártam a többiekre és amikor megfújt a szél, átléptem egyik lábammal a másik előtt és reccs. Háromszoros törés, az egyik orsós, aminek következtében egy 36 centis vasat toltak a csontom belsejébe. A műtét közben sikerült eltörni még egy helyen a sarkamat is.  Összecsavaroztak, három év múlva vették ki. Fél évig nem tudtam a lábamra ráálni, ebből hat hétig nem is volt szabad. Azt nem kell részleteznem, milyen jó párosítás az, ha az embernek tízpercenként kéne a prosztatája miatt a vécére mászkálni, de nem tud járni...

Mindegy, túl vagyok rajta. A lábam meggyógyult. futok mint a nyúl.

Közben már végigjártuk a lombikos beültetések megpróbáltatásait és éppen az örökbefogadáshoz szükséges tanfolyamokat végezzük. De ez már egy másik történet.

És amit mindenképpen hozzá kell tegyek ide a végére: soha nem szerettem még így a feleségemet, mint most.