Az én elképzelt családom

Mindig is úgy gondoltam, hogy két gyerekem lesz. Egy fiú és egy lány. Eltartott egy darabig, míg végül megtaláltam azt a nőt, akit érdemesnek is találtam rá, hogy a gyerekeim anyja legyen. 

Voltak persze jelöltek (köztük elég komoly is) és persze csúnya történetek, amikben vagy én, vagy a másik csalódott. Vagy mindketten. Én szerencsés vagyok, mert nem kellett otthagynom egy gyereket sem és hétvégi apukává válnom. 
És persze azért is, mert végül én megtaláltam azt, aki a legtökéletesebb. Persze az égiek nem így gondolták, mert 22 évnyi együttlét után sincs gyerekünk és ahogy a dolgok most állnak, már nem is lesz. Nemhogy kettő, egy sem.

Ezt sokan tragédiaként élnék meg, de én már beletörődtem. Számos blogbejegyzésem szól erről ilyen-olyan formában, érdemes beleolvasgatni, én így dolgozom ezt fel. Segített ebben az a sok szemétláda, akik a hozzánk hasonló párok nyomorát kihasználják és az a biznisz, ami e köré az ösztön köré épült. Ha nem volt velük dolgod, tedd össze a kezedet! Mind bűnöző, mégpedig a legrosszabb fajtából.

Az is, amelyik egy mondatban ki tudja mondani, hogy "Nem ma kellett volna jönni, nyolcezer lesz...", meg az is, amelyik oda se szagol a feleségemhez, csak amikor a markát kell tartani. "Ilyen egyszerű műtétnél ötvenezret szoktam kapni...". Egy sima átjárhatósági vizsgálatnál azután, hogy betette a feleségemet a nem tébés betegek közé, ahol nemhogy nem ebből az országból, de erről a kontinensről sem volt más beteg. Innen is üdvözlöm a Szemmelversz Egyetem bűbájos személyi állományát!

Az állami, azaz ingyenes megoldások után (már amennyire ingyenes az, hogy én is és a feleségem is fizetjük a tébét, mégpedig havonta szép összegekben), hamar eljutsz a fizetős szférába. Ahol az orvos legalább úgy tesz, mintha érdekelnéd. Persze itt meg jöttek a negyvenezer forintos injekciók (egy darab és nem egy hónapra) és a kínzások, amit főleg a feleségemnek, de azért nekem is ki kellett állni. Azóta bárkinek beadok bármilyen injekciót akár subcutan, akár intramuscularis.
Egyszer elég végigcsinálni, nemhogy ötször, és a beadott hormonok hatásáról ne is beszéljünk! Mindez természetesen lélektelenül, darab-darab alapon.

De mivel azt látod, hogy ezek az intézetek tele vannak sikerekkel és százszámra születnek a gyerekek (tabló a folyosón a sikeres ikerterhességekről és boldog szülőkről), nyomod bele a pénzt, nem számít semmi.
És ezt ők is jól tudják és ki is használják.

Szóval ezek a fehér köpenyes bűnözők előbb-utóbb elérik azt, hogy bármennyire is szeretnél gyereket, eleged lesz.

Mindenből. 

Én személyes sikernek könyvelem el, hogy egyszer sem ordítoztam senkivel és senkit nem ütöttem meg. Lehet, hogy kellett volna? Ha verekedni nem is, de legalább üvöltözni párszor?

Aztán jön az, hogy ha vér szerinti gyereked nem lehet, akkor legyen másmilyen. Én a mai napig hiszem, hogy nem a vér a meghatározó egy szülő-gyerek viszonyban, hanem a szeretet. Mert látok ezer példát vér szerinti utálatra és örökbefogadott imádatra is. És arra is, hogy a gyerek akkor is hasonlít, ha vérnek semmi szerepe nincs a képletben. 

Na, ezt használja ki egy másik bűnözői csoport, akik meg a gyerekekkel kereskednek. Hiába hívják magukat alapítványnak.  Amikor ha befizetsz, kapsz gyereket ha meg nem, akkor nem azt úgy hívják, hogy gyerekkereskedelem. Nem kell szépíteni!

Mi, a feleségemmel, összesen négy diplomával, bőven az átlag magyar életszínvonal felett úgy várunk 8 éve örökbe fogadható gyerekre, hogy semmilyen megkötésünk nem volt. Az elmúlt nyolc év alatt az állami szervek egyszer SEM kerestek meg minket. Végigcsináltuk a "tanfolyamot", amely egyrészt eszetlenül drága, másrészt arról szól, hogy megpróbálnak lebeszélni az örökbefogadásról. A 10 párból nagyjából ötöt sikerült is, de mi kitartottunk. Naná, hogy reklámozzák az "alapítványokat", miközben tízezrével vannak gyerekek állami gondozásban.

Mondjuk nekem nyomhatják a marketing szöveget, hogy mennyivel "biztonságosabb" és "gyorsabb" így örökbe fogadni, mert én magam vallom, hogy nem fogok befizetni egy alapítványnak sem és nem azért, mert nem tehetném meg, hanem azért, mert NEM.

Szóval telnek szépen az évek és én néha még álmodom a meg nem született gyerekeim érettségi találkozójáról. Érdekes, de az álmaimban általában hárman vannak.

És hogy ez hogyan jött elő éppen ma?

Találtam egy alkalmazást a telefonomra, ami egy csomó dolgot tud csinálni a fotókkal. Jó cucc, megérte az árát. Az egy dolog, hogy az én arcomból nővé átalakítva kihozta egy-az-egyben a húgomat (persze kicsit kövérebb változatban), de az a legbrutálisabb, hogy belőlem és a feleségemből simán megcsinálta a gyerekeinket (fiatalabb önmagunkat.)

És én eljátszottam a gondolattal, hogy mi lett volna, ha. Joggal merül fel a kérdés, hogy miért kínzom ilyesmivel magamat és azokat, akik szeretnek, de álmodozni azért szabad, ugye?

Íme a variációk:

Az idősebbik lányunk, aki 21 éves és már egyetemista:

Ő akkor született volna meg, ha már akkor belekezdünk a családalapításba, amikor rájöttünk, hogy mi vagyunk egymásnak az igazi. De vártunk egy jobb élethelyzetre. 

A következő képen a fiunk, aki zenét tanul, 17 éves:

Ő akkor született volna meg, amikor megvolt a megfelelő élethelyzet és belekezdtünk a családtervezésbe, csak hát nem jött össze. A képzeletbeli fiam nagyon hasonít rám és olyan a viszonyunk, amilyen nekem az apukámmal volt. Azaz tökéletes.

A harmadik képen a kisebbik lányom, aki most kezdte a gimnáziumot. Ő akkor született volna meg, ha valamelyik lombikos beültetés sikerül:

Közös bennük, hogy mind okosak, mind tökéletesek és egyikük sem létezik.

Nem könnyű!

Nem könnyű. Nem az.
Nehéz.
Lenyom, megtör, tönkretesz.

2004 óta. Lassan tíz éve.
Azaz, ma már kilenc éves lenne.
Másodikos vagy harmadikos lenne éppen.
És már lenne egy kistesója is, aki most lenne 6-7 éves.
Megörökölné a ruháit, megörökölné a biciklijét. Veszekednének.
Amikor rájuk néznék, magamat látnám bennük. Vagy a feleségemet.

De nincsenek.
Nincs egy sem.

Nincs.

Kevesebb nyugdíjat a gyermektelennek

Előre szólok, nem támadni, nem kritizálni akarok. Főleg nem a gyerekeseket, hiszen engem is anya szült. És nem mellesleg, nem önszántunkból vagyunk gyermektelenek, lásd korábbi bejegyzéseimet.

Szóval írásomat ennek fényében olvasd, értelmezd. A véleményemet, a gondolataimat szeretném megosztani veled.

Miről? Hát arról, hogy a legújabb agymenés szerint akinek nincs gyereke, az kevesebb nyugdíjat kap majd.

Mivaaaaaaaaaan?

Jogos a kérdés. Hogyan is áll össze ez a rémálom? Mi köze is van annak, hogy hány gyereked van ahhoz, hogy mennyi a nyugdíjad?

A kedves kormányunk szerint a gyerekeim termelik majd ki az én nyugdíjamat.

HIBÁS!

Az én nyugdíjamat ÉN TERMELEM KI. Amennyit dolgozom, annyi nyugdíj jár. Ha sokat, mert szorgalmas vagyok és ügyes, akkor több, ha keveset, mert lusta vagyok és/vagy ügyetlen, akkor kevesebbet. Logikus, ugye?

Semmi köze nincs sem ahhoz, hogy mennyi gyerekem van és még ahhoz sem, hogy éppen hányan élnek majd és dolgoznak majd Magyarországon, ha egyszer nyugdíjas leszek. Mondjuk ilyen egészségügy mellett, nameg az egyre emelkedő korhatár mellett eleve kétséges, hogy egyáltalán megérem-e a nyugdíjat.

De tegyük fel, hogy igen.

A kedves kormánynak azon kellene elgondolkodnia inkább, hogy az elherdált nyugdíjakat miből is lehetne előteremteni. Ugyanis az én szüleim ugyanúgy befizették a nyugdíjjárulékot 40 éven keresztül, úgyhogy őket sem én tartom el. Hol van az a pénz? Ki lopta el?

Tehát eleve hibás a képlet, hiányzik egy ismeretlen belőle. Ezen kellene először elgondolkodni...

De vonatkoztassunk el ettől és térjünk át a mondandóm lényegére. Arra, hogy milyen megalázó is eleve a megkülönböztetés a gyermektelenekre nézve. Az, hogy mi amolyan önző faszok és picsák vagyunk - mindenki ossza be magának neme szerint - mert nem csináltunk gyereket. És hogy szegény gyerekeseknek mennyivel nehezebb, merthogy a gyereket fel kell nevelni, miközben mi meg csak meresztjük amit mereszteni szokás és élünk bele a nagyvilágba.

Nos, kedves ötletgazdák!

Egyrészt egy szabad világban bárki dönthet úgy, hogy nem akar gyereket. Lehet ennek ezer oka, amit én magam nem nagyon értek, de elfogadom. Joga van mindenkinek az ilyen döntéshez és senkinek nincs joga bárkit is elítélni ezért.

Másrészt a gyermektelenek nagy részének azért nincs gyereke, mert nem lehet. Minden tizedik fiatalt, így minden ötödik párt érinti manapság a meddőség és ez a szám - civilizációs betegség gyanánt - egyre nő. Tájékoztatásképpen hadd közöljem, hogy egy kisebb lakás árát nyomtuk már el orvosokra, lombikprogramra, természetgyógyászra és még sorolhatnám a sok ingyenélő szarházit, akik egész kis ipart építettek ki arra, hogy a hozzánk hasonló szerencsétleneket megkopasszák. Egy idő után elfogy a pénz és elfogy az akarat is. Aki nem csinálta végig, az nem tudja.

Másrészt akik ezen túl vannak és tényleg akarnak gyereket, azok velünk együtt valószínűleg belevágnak az örökbefogadásba is. Hát hadd világosítsam fel azokat, akik ezt a kanosszát nem járták végig, hogy Magyarországon akkor kapsz gyereket, ha valami alapítványt megkensz pár százezerrel. Ha erre nincs pénzed - mert mondjuk a lombikprogramban elszedték tőled a megélhetésiorvosok -, vagy egyszerűen elveid ellen való a gyerekkereskedelem, akkor az örökbefogadás nagyjából 3-5 év. Illetve ez az az idő, amikor felajánlják neked az első gyereket. Ha az mondjuk fogyatékos vagy egyéb olyan tulajdonsága van, ami számodra nem elfogadható - és itt nem elsősorban a bőrszínre gondolok, csak másodsorban -, akkor meg még lapozz pár évet a naptárban, mire újra felajánlanak neked egy másik gyereket. Megjegyzem, hogy a szülő és a gyerek között a maximum korkülönbség jelenleg 45 év lehet, azaz ha későn kapsz észbe, kifutsz az időből. És hogy 45 év az sok? Hát, viszonylagosan. Ugyanis ha értelmiségi vagy, akkor 25 éves korod körül kerülsz ki az egyetemről. Ha felelősséggel akarsz gyereket válalni, akkor pár évet csak dolgozol, mire a gyerekvállalásra alkalmas életszinvonalat teremtesz magadnak. Ha van egy félresikerült kapcsolatod, akkor azzal is elugrik pár év és nagyon hamar ott találod magadat, hogy 35-40 körül vagy, mire kiderül - százezer vizsgálat, kezelés, beültetés, sámán és voodoo varázslók igénybevétele után -, hogy valószínűleg vér szerinti gyerelked nem lehet és örökbe kell fogadj, ha gyereket szeretnél nevelni. Erre számold rá azt a pár évet, míg rád kerül a sor a várólistán - miközben ezerszám vannak a gyerekek a gyermekvárosokban és intézetekben, de ez egy másik történet - és az első gyereket felajánlják számodra. Ha másodikat is szeretnél, a számláló indul és ha eléred a 45 éves kort, már nem kaphatsz csecsemőt. 46 évesen csak egyéves, 47 évesen csak kétéves gyereket fogadhatsz örökbe és így tovább. Érthető?

Majdnem kihagytam azokat, akik egyedül vannak. Velük mi lesz? Mi van azokkal, akik egyszerűen nem találják meg életük szerelmét? Én magam szerencsés vagyok, mert nem vagyok egyedül. De ha például nő lennék, egyből több esélyem lenne arra, hogy életem végéig egyedül éljek. Ilyenkor honnan akasszon le egy gyereket magának, aki szingli? Vagy mondjuk kettőt, hiszen a modell szerint kettő gyereknél kapd majd meg a teljes nyugdíjat. Szóval mi van azokkal, akim egyszerűen csak egyedül élnek? 
Nekik könnyű?
Egyedül fizetni a rezsit, banki kölcsönt. Magadra főzni, magad után takarítani és egymagad feküdni le este?
Mi van ezekkel az aljas, önző lényekkel, akik nem mennek bele csak azért szar kapcsolatokba, hogy ne legyenek egyedül?

Egyébként meg hadd részletezzem kicsit, milyen dolog gyermektelennek lenni.

Először is mindennaposak a megalázó kérdések és a végén már nem is kezded el magyarázni. Belenyugszol, hogy a környezetedben - akik nem ismernek - egy önző fasznak gondolnak.
Akiknek van gyerekük, azok egy része ráadásul irritálóan öntelt lesz ettől. Még azt is elhiszik magukról, hogy ahogy gyerekük született, azonnal szülőkké is váltak. Nem mondok ellenpéldákat, pedig lehetne ám. Nagyon nehéz végignézni azt, ahogy egyesek tönkreteszik a gyerekük életét, mert szülőnek teljességgel alkalmatlanok. De az ember visszafogja magát és kussol.

Aztán szépen lassan eljön az idő, amikor az összes barátodnak van már gyereke. A baráti társaságok többnyire széthullanak, mert a gyerekes a gyerekessel barátkozik és a legritkább dolog az, ha te, a gyermektelen bele tudsz illeszkedni egy olyan társaságba, ahol csupa 1-2-3 gyerekes család jár össze. Nem hívnak nyaralni, nem hívnak kirándulni. Kikopsz a társaságból. Hány ilyet éltünk már át...

Mert ha nem ismernek eléggé vagy zárkózott vagy és nem meséled el a veled megesett dolgokat, akkor jön az önző fasz előítélet
Ha ismernek és szeretnek, akkor jön a sajnálat (amiből meg egészséges ember nem kér) és az esetek legkissebbségében vannak az embernek olyan barátai, akik le tudják azt kezelni például, hogy önkéntelenül is nyalogatod, meg szeretgeted az ő gyerekeiket, mintha a sajátjaid lennének.

Nagyon félreérthetőek ám az ilyen szituációk és nagyon meg kell az embernek erőltetnie magát, nehogy félreértsék a barátai és valami perverz pedofil állatnak nézzék.

Persze mi, akiknek ilyen barátaik vannak, kicsit könnyebb helyzetben vagyunk, de azért abban megegyezhetünk, hogy nem ugyanaz más gyerekét szeretni, mint a sajátodat. Ettől függetlenül azért sokat segít ám...

Aztán nézzük például a munkahelyi dolgokat. Ha van egy ügyelet karácsonykor, húsvétkor, bármelyik hosszú hétvégén, az a tiéd. Úgysincs gyereked...

Ha leépítés van a cégnél, te röpülsz. Neked csak magadról kell gondoskodni, úgysincs gyereked. A kétgyerekes kollégát mégsem rúghatják ki.

Megjegyzem, ez így van jól és igazat is adok annak a döntéshozónak, aki ezeket a szempontokat is figyelembe veszi, de ettől még mi szívunk. Csupáncsak tényként közöltem.

Ha reggel korán kell indulni valahová, te szeded össze a kollégákat. Te mész be reggel a céges autóért és te viszed vissza este. Nekik ugyanis a gyereket még le kell tenni az oviban, iskolában. Ez is érthető, de ettől még mi szívunk.

A nyári szabadságodat akkor veheted ki, ha a gyerekesek már beosztották, hogy mikor van iskola-óvoda-bölcsőde-szünet. Ez is érthető, de ettől még mi szívunk.

Ha a kolléga gyereke megbetegszik, te ugrasz be, úgysincs gyereked, úgyis csak ülsz otthon és mereszted a mereszteni valódat. Ez is érthető, de ettől még mi szívunk.

És ne beszéljünk arról, milyen érzés látni a szebbnél-szebb gyerekeket tudva azt, hogy neked SOHA nem lehet. Ezt persze értelmes ember kezelni tudja valamennyire, de nem könnyű ám. Mindenesetre gyermektelen párt keveset ismerek, akik ép ésszel el tudják ezt viselni és megmaradnak egymásnak. Általában alkoholizmus és egyéb deviancia a vége, de ez is egy másik történet.

Az is elhangzott, hogy a gyerekeseknek nehezebb, mert egy gyereket felnevelni nem kis pénz. Ez igaz, de mi köze ennek a nyugdíjhoz. Tessék adókedvezményt adni, megemelni a családi pótlékot, megemelni a gyes/gyed időtartamát és összegét. Mittudomén. A nyugdíjhoz mindenesetre semmi köze az egésznek.

És most kicsit pörgessük előre az idő kerekét és nézzük meg, mi lesz harminc év múlva, azaz a nyugdíjas kor elérésekor!

Akinek van gyereke, arról lesz aki gondoskodjon. Lesz egy fiú, aki felássa a kertet, lesz egy lány, aki eljön és félévente kitakarít, kimos, megvarrja a leszakadt függönyt, satöbbi...

Mi van a gyermektelenekkel? Nekik ki is segít öregkorukra? Ki festi ki a házat vagy lakást? Ki mos ki és takarít fel?

Segítek: valaki, akit megfizetnek. Miből? Hát a lecsökkentett nyugdíjból... És ha nem?

Még az se lesz, aki a végén eltemessen.

Egyébként pedig hol is van az egyenjogúság? Hol is van az egyenlő bánásmód? Hogy jöhet egyáltalán szóba 2012-ben, Európában ilyen diszkriminatív, meglázó, aljas gondolat?

Mindössze ennyit akartam megjegyezni, hogy lásd a mi szemszögünkből is.

Minek neked a gyerek?

Amikor fáradt vagy és nincs energiád a gyerekedre, gondolj arra, hogy vagyunk jó néhányan, akiknek nincs gyerekük. Vagyunk jó néhányan, akik szívesen lennének hullafáradtak egy a gyerek betegsége miatt átvirrasztott éjszaka után. Vagyunk jó néhányan, akik nem értjük, hogy lehet az, hogy nincs energiád PONT a gyerekedre.

Biztosan benne van az is a pakliban, hogy azért nem értjük, mert nekünk nincs gyerekünk. Ezt nyugodtan a fejünkhöz is vághatod, találni fog. Ezzel tudsz megsérteni minket a legjobban. Csinálod is, tudatosan...

Ha azt gondolnád, hogy azért, mert neked van gyereked - nekünk meg nincs, mert nem lehet -, akkor már te jobban értesz a gyerekekhez, hát nem biztos, hogy igazad van. Attól, hogy neked megadta a sors a gyerekáldást, ne gondold azt, hogy öntelt lehetsz. Ne gondold azt, hogy nem ronthatod el a gyereked életét az önzéseddel, a lustaságoddal, a nemtörődömségeddel.

Hát tudd meg, hogy nekünk fáj az a szomorúság, amit a gyereked szemében látunk. Nekünk fáj az a hányatott élet, amit te adsz neki, mert lusta és önző vagy. Nekünk fáj, ahogy folyton lepassszolod, hogy kedvedre élhesd az önző kis életedet...

Nekünk fáj, hogy nem látod: tönkreteszed a gyerekkorát a hisztiddel. És nekünk fáj, hogy ebből a kis zseniből egy ugyanolyan hisztis p****t nevelsz, mint amilyen te vagy! Mert téged másol és tőled bizony azt látja, hogy érzelmi zsarolással mindent elérhet. Tőled tanulja azt is, hogy nem kérni kell, hanem követelni. Tőled tanulja, hogyan kell kijelenteni kérés helyett. Mert te nem mondod el neki, hogy az a mondat, hogy "Éhes vagyok!", vagy "Szomjas vagyok!", az bizony csak kijelentés és szörnyen udvariatlan és önző megnyilvánulás. Ezt látja tőled. Nem tudja, hogy a helyes kifejezés a "Kérek szépen egy pohár vizet!", vagy a "Kérek szépen valamit enni!". Ezek alapvető dolgok lennének ám és egy 2-3 éves gyerektől elnézhetőek, de egy 5 évesnek bizony ezt már tudnia kell. Illetve kellene.

Bennem van agresszió, általában irányítani tudom és hasznos munkára tudom fogni. De sajnos elszabadul bennem az agresszió, amikor röhögve meséled, hogy a lányod nem fürdött NÉGY napja. Amikor megölelem és nem gyerek illata van, hanem BÜDÖS. Egyszerűen nincs jogod ehhez! Nincs jogod elhanyagolni a gyereket! Kötelességed megfürdetni. Például.

És elszabadul bennem az agresszió, amikor látom az összegubencolódott haját és a kérdésemre, miszerint "Mikor mostál utoljára hajat?" azt a választ kapom, hogy "Amikor nálatok nyaraltam." HÁROM HÓNAPJA? Bameg!

És szánalmas, hogy azt gondolod magadról, hogy te jó anya vagy. Az anya alapvető kötelessége, hogy a gyerek alapvető szükségleteiről GONDOSKODIK. Ha ezt nem érzed, sajnálom. A gyereknek enni kell, mégpedig rendesen. Nem elég ám hozzávágni egy túrórudit reggeli helyett. Merthogy nem akar enni? DUMA! Lusta vagy foglalkozni vele és lusta vagy odahatni. OLYAN NINCS, hogy a gyerek mindent utál és csak a túrórudit eszi meg. BAROMSÁG! Ha kicsit odafigyelnél rá, kideríthetnéd, mit szeret. Ja, hogy erre energiát kell fordítani... Ha rendesen adnál neki enni, nem nyavajogna folyton, hogy fáradt. A szívem elszorul, amikor azt látom, hogy a többi gyerek rohangál, ő meg ki van nyiffanva. Alultáplált ugyanis, annak minden velejárójával. Mindezt úgy, hogy te magad bőven a magyar átlag felett élsz, így pénzed lenne rá.

Olyan nincs, hogy a gyerek NEM ALSZIK! Olyan nincs, hogy egyszer este 11-kor, máskor éjfélkor, harmadszor éjjel egykor még kukorékol és ugrál az ágyon. Kötelességed ugyanis RENDSZERT vinni az életébe, amihez hozzá tartozik a megfelelő pihenés is. Csodálkozol, ha délelőtt nyűgös? Le kellett volna fektetni időben... Okés, előfordul, hogy úgy hozza a sors, nade MINDEN NAP? Nem akar aludni? Fürdesd le alvás előtt, olvass neki mesét az ágyban! 5 perc múlva aludni fog és másnap egy tündér lesz. Ja, hogy erre energiát kell fordítani...

Olyan nincs, hogy retek van a házban! A TE kötelességed, hogy rend legyen! Na jó, a gyerek szétpakolja a játékait... Egy ötéves gyerektől már bizony elvárható, hogy összepakoljon maga után. Csak meg kell neki tanítanod. Ja, hogy erre energiát kell fordítani?

És olyan nincs, hogy megeszi a kosz a házat. Arra NINCS MENTSÉG! Azt hiszed, az anyád meg a nővéred az életed végéig el fog járni kitakarítani utánad? Helyesebben: amikor megunják, majd mindig kivakarnak a koszból? Hát nem. Most sem miattad csinálják, csak a gyerek miatt. NINCS UGYANIS JOGOD, hogy mocsokban neveld fel a gyereked!

Én sem miattad takarítom ki évente egyszer az autódat! Csak a gyerek miatt. Én bizony letojom, hogy ha te igénytelenül akarsz élni és retekben fetrengeni. AHHOZ VISZONT NINCS JOGOD, hogy a gyereket ebbe a dzsuvába ültesd be minden nap! Csodálkozol, hogy folyamatosan náthás? Amikor elindítod a motort, a keringető ventillátor máris nyomja az arcotokba a mocskot, ami a szőnyegekben meg az ülések alatt összegyűlik. Ha lusta vagy kitakarítani a kocsit, hát bízd a profikra. 10 ezresből kivakarják neked a legnagyobb szutyokból is. Nehogy már ne legyen 10 ezresed mondjuk kéthavonta?

És ahhoz sincs jogod, hogy  a gyerekedet a mocskos gyerekülésbe kényszerítsd! Én bizony fékezni tudom az agressziót, ami bennem van, de egy centire voltam attól, hogy fejberúgjalak, amikor leszedtem és kimostam a gyerekülés huzatát és erre nagy röhögve kérded, hogy "Ilyet is lehet?". Bameg, 5 éves a gyerek! Minimum öt éve megvan ez a gyerekülés. EGYSZER SE MOSTAD KI? No comment...

Szóval nekünk fáj, amit csinálsz! És nem mondom, de bizony többször megfogalmazódott már bennem: MINEK NEKED A GYEREK?

Színező

Írtam, hogy van egy kislány az életünkben, akiért meg vagyunk őrülve teljesen. Ő a keresztlányunk, Elisa. Zseniális kis boszorkány, nálunk van lassan két hete vendégségben, és a szomorú apropó ellenére (Devecserből hoztuk fel, hogy messze legyen az iszaptól) fény költözött az életünkbe. Minden perc ajándék, amíg itt van, már most rettegek, mi lesz, ha majd hazamegy...
Ma Keripapis (így szólít) nap volt, mert én betegeskedek, így kiírt az orvos. Ez kapóra is jött, így legalább nem kellett a feleségemnek kivennie szabadságot. Ha már idehaza vagyok, vigyázok én rá.
Művész lélek, egyre jobban rajzol és hihetetlen esztétikai érzéke van. Gergő barátom nyomtatott pár kifestőt, ezeken élte ki magát. Mutatom:
Minden gyerek ilyen, vagy Ő a zseni? A kis keze persze nehezen barátkozik a ceruzával, de a logikát nézzük a képben, meg a látásmódot:
1. Nem volt napocska a képen, így hiába színező, nincs kép napocska nélkül. És már miért ne lehetne napocskát rajzolni...
2. Nem volt zöld fű a képen, így rajzolt...
3. Nem voltak felhők a képen, így rajzolt...
4. Nem voltak madarak a képen, így rajzolt azokat is (én tanítottam neki, hogy a madarak messziről m betűnek látszanak, azóta minden képen kell lennie párnak...).
5. Nincs még 5 éves, és leírja a nevét, de az olvasni nem tudóknak odarajzolja alá az óvodai jelét is...
6. Nem volt virág a képen, így rajzolt rá, de a virághoz pillangó is kell, az meg unatkozna katica nélkül.
7. A kocsin a deszkák vízszintesen vannak, de mi írja elő, hogy csak vízszintesen lehet kiszínezni azokat, függőlegesen szebb...
8. A csigákat pedig egyszerűen imádjuk, és el is fért egy a képen, hát miért ne?
Biztosan csak én látom bele ezeket a dolgokat, de imádni való, ahogy elszöszmötöl a ceruzákkal. Úgyhogy ezentúl minden rajzát fényképezem és teszem fel a netre...

Titok, amit egy életen keresztül hordozunk?

Kell-e titkolni azt, hogy a gyerek nem a vér szerinti gyerekünk? Mikor és hogyan mondjuk meg a gyereknek? Kinek kell tudnia?
Sokat foglalkoztatnak ezek a kérdések.
Az ember hajlamos arra, hogy hazugsággal óvja meg magát, vagy mást az igazság által okozott bajoktól. És itt a téves feltételezés, ami ki is fordítja magát az egész rendszert a nyugalmi állapotából. Ugyanis a gyereket nem kell megóvni attól, hogy őt nem az anyukája hordta ki.
Az első és legfontosabb kérdés számomra, hogy miért is baj az, ha nem a feleségem hasában nevelkedett az a magzat és nem ő szülte meg? Lehet, hogy csak mert férfi aggyal gondolkodom, de úgy érzem, nem baj. Biztos, hogy a nők egészen másként élik meg ezt a dolgot (is), mert nekem, férfinak nincs olyan szoros kapcsolatom a magzattal. Számomra misztikus, meg- és felfoghatatlan dolog az, amit a nők átérezhetnek, amikor a gyermeket a szívük alatt hordják. Nekem a gyerek élete igazából akkor kezdődik, amikor először meglátom a szülőszobánál, vagy az örökbefogadás esetén valahol. Előtte minden ködös. A döntés részemről megtörténik akkor, amikor elhatározom, hogy gyereket szeretnék. És mivel a vér szerinti dolgokban nem nagyon hiszek, számomra alig van különbség az én génjeimet hordozó és az örökbefogadott gyerek között. Sőt, bizonyos tekintetben még örülök is annak, hogy a gyereknek nem kell a tőlem örökölt hátrányokkal indulnia.
Így aztán számomra egy örökbefogadásos szülőség és egy vérszerinti szülőség között nincs semmilyen különbség. Sőt, ha úgy veszem, az örökbefogadás még önzetlenebb dolog is, mint a vér szerinti szülőség, hiszen az örökbefogadó elfogadja úgy a gyereket, hogy egy ősi ösztönt megtagad. Mégpedig a fajfenntartás ösztönét. Hiszen nézzen magába mindenki és döntse el, hogy neki mennyire fontos a tudat, hogy a gyerek az ő génjeit viszi tovább. Nekem nem fontos. Hogy az én értékrendemet, világszemléletemet továbbadjam, nos, az annál inkább!
Ha pedig így van, akkor az én részemről semmi szégyelni való nincs az örökbefogadásban, hiszen az nem kevesebb, hanem több a vérszerinti szülőségnél.
De kit érdekel, mi van az én fejemben?!? Mi van a gyerekkel? Ő hogyan éli majd meg mindezt? Ez számít ám csak igazán.
Amikor kicsi, nem fogja érteni, mi is a különbség. Ha emiatt a többi gyerek sajnálja, vagy a felnőttek összesúgnak mögötte, azt viszont az érzékeny antennáival le fogja venni. Nem lehet a gyereket becsapni, hiszen hiába hazudunk neki, ott lesz benne valami érzés, amit nem tud megmagyarázni. Ha viszont egészen kis kora óta tudja, hogy őt egy másik néni szülte és csak ezután jött el érte az IGAZI anyukája, akkor nem fogja ezt furcsának gondolni. Ha sikerül neki elmagyarázni, hogy ez a kapcsolat sokkal erősebb, mint egyes vér szerinti anya és gyerek kapcsolat, akkor nem fogja magát szerencsétlennek érezni. És ha azt is megérti, hogy ő nem kevesebb, mint a többi gyerek és nem ezért adták örökbe, akkor emiatt sem lesz kisebbségi érzése. Talán.
Nem lesz könnyű, de egy biztos: sokkal jobb egészen kis kortól természetesen kezelni ezeket a dolgokat, mint titkolózni és hazudozni évtizedeken keresztül. Nem akarom, hogy a gyerek mástól tudja meg, esetleg rosszul és hibásan, belemagyarázva dolgokat. Ha van választásom, akkor inkább ÉN szeretném elmagyarázni neki szeretettel, mélységeiben egy esetleg felületes, előítéletes, az összefüggéseket meg nem értő idegen helyett.
Ahogyan a keresztlányomon is látom, neki egészen kis kora óta természetesek dolgok. 3 éves sem volt, amikor a Bodies kiállításon voltunk vele. Ez az a kiállítás, amelyiken szétcincált, igazi emberi testeket nézhet meg az ember. Elsőre vad ötletnek tűnt és meg voltam győződve róla, hogy rémálmai lesznek miatta a gyereknek. De miért lennének? Ehelyett tetszett neki a kiállítás és természetesnek vette a preparált testek látványát. Nem villantak be neki horrorfilm részletek, balesetek, semmi. Egy teljesen előítélet mentes tudatba vésődött bele neki, hogy a nyelőcsőből az étel a gyomorba jut ésatöbbi. Én meg borzongtam közben, főleg azoknál a részeknél, ahol nekem is vannak problémáim.
Ugyanez volt a helyzet a kígyókkal. Simán a nyakába vette a cirkuszban a kígyókat, sőt csodálkozva nézett a szüleire, hogy ők miért nem. Hiszen nincs azokban semmi, nem marnak meg, nem roppantanak össze. Benne még nincsenek betáplált félelmek a kígyókkal szemben és nem látta a Boa vs Pithon című hálivúdi baromságot sem, aminek a valósághoz természetesen semmi köze.
Miért írom ezeket a példákat? Csak azért, mert meg vagyok győződve róla, hogy ha a gyerek természetesnek veszi azt a helyet, amit a mi családunkban betölt, akkor maximum csodálkozva fog nézni azokra, akik emiatt sajnálják. Nem fogja érteni, miért is kellene őt sajnálni akkor, amikor érte az apukája minden megtesz és akár komplett hülyét is képes csinálni magából, miközben senki nem sajnálja a szomszéd Pistikét, akinek piál az apukája és az anyukája és nem törődik senki sem vele. Azt fogja gondolni, hogy milyen hülyék ezek a felnőttek amiért nem látják, neki milyen jó is.
És abban teljesen igaza is lesz, hogy a felnőttek bizony hülyék...
Ha pedig az ember titkolózik és rejtegeti az örökbefogadás tényét, mint valami bűnt, azzal csupán azt éri el, hogy a gyerek is bűnnek, szégyelni valóságnak gondolja majd azt. És mivel a felnőttek valóban nagyon hülyék is tudnak lenni és néha a gyerekeknél kegyetlenebb lényeket elképzelni sem lehet, felelőtlenség lenne ezek közé a buta és kegyetlen lények közé beengedni Őt úgy, hogy megvédeni se tudja magát.

Örökbefogadásnál csak rossz döntés van?

Mérnöki aggyal nem lehet az örökbefogadásról dönteni. Ugyanis a mérnöki agy úgy működik, hogy a képletbe behelyettesíti a változókat és képes megoldani sokismeretlenes egyenleteket is. Nade egy ilyen sokismeretlenes egyenletet, mint az örökbefogadás, nem lehet megoldani. Egyrészt nincs rá séma, de ha lenne, akkor sincs az a szuperszámítógép, amelyik ennyi változóval számolni tudna. Hiszen szinte csak ismeretlenek vannak.

Nem tudom miért, de az él az emberek fejében az örökbefogadásról - vagy csak az enyémben élt ez? -, hogy egy nagy-nagy gyermekfaluban rohangálnak a csúnyarossz szülők által elhagyott, szebbnél szebb és zseniális kisgyerekek, akik közül az ember választ. És ha sikerül a gyerekkel megszerettetni magunkat, akkor már csak elvégzik a papírmunkát és vihetjük is haza a gyereket.

HIBÁS!!!

Először is nem a szülőknek keresnek gyereket, hanem a gyerekeknek keresnek szülőket. Elsősorban a saját vérszerinti anyukáját próbálják meggyőzni arról, hogy mégis meg tudja oldani ezt a feladatot és mégis fel tudja nevelni azt a gyereket. Ha erre egy kis esély is látszik, akkor hiába minden, a vér szerinti szülő megtartja a gyereket akkor is, ha ezzel sokkal rosszabb esélyei lesznek még az életben maradásra is, nemhogy a boldogságra és a teljes életre.

Hogy akkor mi is a helyzet az örökbefogadással kapcsolatos döntésekkel? Három esetet tudok elképzelni a magunk számára,  mindhárom rossz döntésnek tűnik.

Az első esetben ugrunk a vaksötétbe és bevállalunk egy "templomlépcsőre letett" gyereket. Azaz egy olyan bébit, akiről semmit nem tudunk. Nem tudjuk, kik a szülei, mi volt a terhesség alatt. Milyen hatások érték az anyát, azaz narkózott-e, ivott-e, dohányzott-e? Vagy csak a legegyszerűbb kérdés: evett-e rendesen, megvoltak-e a szükséges vitaminok? Ezt hívják lutrinak. Annak ugyanis, hogy a gyerekre semmilyen hatással nem volt a dolog és egy egészséges, okos babát kapjon az ember nagyjából annyi az esélye, mint a Totó tizenhárompluszegynek. Ott is ismeri az ember a csapatokat, de könnyen leixelhet valaki és akkor ugrik a nagy nyeremény. Esetünkben a nyeremény a gyerek, akit ezután az életünk végéig vállalni kell akkor is, ha mondjuk 1 éves korában kiderül róla valami fogyatékosság. Minden tiszteletem azoké, akik ezt be merik vállalni. Persze vannak ennek előnyei, hiszen a vér szerinti szülő ebben az esetben biztosan nem fog kopogtatni a gyerek 5 éves korában és nem fogja megvárni az iskola előtt, felborítva ezzel a kis életét. Nem úgy a második variációban.

A második variáció, hogy továbbra is a csecsemőben gondolkozunk, de szeretnénk ismerni az anyát. Marad egy alvariáció, amely csak egy fokkal jobb, mint az első volt, azaz egy olyan gyereket bevállalni, akinek a szüleiről kicsit tudunk valamit. Ő nem ismer minket, de mi tudjuk azokat a dolgokat, amiket a szülés és a korház elhagyása között az ügyes helyi erőknek - ápolónőknek - sikerül esetleg kiszedni az anyából. Persze az ilyen anyák valószínűleg szépítenek a dolgokon, nem fogják elmondani hogy ittak, cigiztek és az apáról sem vallják be, hogy egy hétpróbás gazember és éppen a börtönben van. Szóval az ilyen döntés is a vakrepüléshez hasonlít, vagy még rosszabb. Úgyhogy számomra ez sem elfogadható.

Az igazán más lehetőség a nyílt örökbefogadás. Az ember befizet valami alapítványnak némi pénzt - ez a "némi" azért az egyhavi és az egyévi fizetésem közötti összeg - és ezért segítenek összehozni minket nyíltan egy anyával, akiről mindent tudunk. Sőt, a terhesség alatt hordhatunk neki "banánt" meg "vitaminokat", etethetjük rendesen. Persze van ebben is kockázat. Az első, hogy nemhogy előtte, de még a szülést követően 42 napig is, bármikor meggondolhatja magát és akkor az ember hoppon marad. Ő szépen hazamegy a gyerekkel, mi meg hiába nyomtunk el megint egy fél millát és hiába nézegettük az ultrahangot, nem lesz gyerekünk. Azt hiszem, ebbe simán beleőrülhet bárki, főleg ha pár hétre már haza is vitte a csemetét és a "mama" a "próbaidő" lejárta előtt jelentkezik. Arról nem is beszélve, hogy az "anya" tud rólunk mindent és simán előfordulhat az a rémálom, hogy egyszercsak megjelenik az életünkben. Igaz, jogilag nem követelhet semmit, de éppen elég azt elmagyarázni a gyereknek, hogy ki is ez a néni és mit is akar. Nameg a környezetünknek, ami egyébként kevésbé érdekel, mint a gyerek védelme. Persze nyugtatgatnak minket, hogy ez ritkán fordul elő, de nekem egy százalék is túl sok. Arról nem is beszélve, hogy egész életemben azért küzdöttem, hogy SOHA SEMMILYEN kapcsolatom ne legyen a társadalom perifériáján élő személyekkel, most meg egyet be kell engednem az életünkbe, sőt még pitizni is kell neki, hogy megkapjuk a gyerekét. A gyerekkel szemben nincs félelmem, hiszen Ő olyan lesz, amilyennek mi neveljük, de az "anyja" és az "apja"... Az más tészta. Szóval a gyerek szempontjából ez a legjobb megoldás, de a család, a mi leendő családunk szempontjából nagyon rossz dolgok is kisülhetnek belőle. Előnye, hogy az ember választhat olyan anyukát, akiről szinte mindent tud és segítheti őt a gyerek kihordásában. Ha sikerül és nem gondolja meg magát, még mindig ez a legjobb döntés, hiszen a gyerek itt sérül legkevésbé. És nekünk ugyebár a gyerek a legfontosabb, a saját önző vágyunk a gyerek iránt sokadlagos.

A harmadik megoldás, hogy lemondunk a csecsemőről és egy 2-3 éves gyereket fogadunk örökbe. Ebben az esetben azért az ember szinte biztosra megy, hiszen egy ekkoros gyereknél már látható, hogy van-e valami fejlődési rendellenessége és az is, hogy mennyire értelmes. Ez a saját szempontunkból a legjobb döntés, de a gyerek szempontjából a legrosszabb. Mondják a szekemberek, hogy a csecsemőotthonban nevelkedett babákra odafigyelnek, de a következő mondatban erre rá is cáfolnak azzal, hogy a gyerekek félnek a babakocsitól, mert nem nagyon ültetik bele őket, azaz sétálni például töredékét viszik, mint a családban felnövő gyerekeket. Félreértés ne essék, a legnagyobb és őszinte tiszteletem azoké, akik ezekben a csecsemőotthonokban dolgoznak, de a legmegfeszítettebb munkával sem foigják azt elérni, amt egy anya egyetlen simítása adhat a gyereknek.

De a legnagyobb buktatót nem ebben látom, hanem abban, hogy az ilyen gyerekek hihetetlen tarumákon mennek át 3 éves korukig, amiket magukkal is cipelnek majd az egész életükben. Az a bizalomvesztés, amin egy ilyen gyerkőc átmegy, csak embrefeletti erőfeszítésekkel korrigálható. Olvasunk rémtörténeteket a szobaajtót becsukni sem engedő gyerekekről, akik nem hiszik el a szüleiknek, hogy amikor reggel felébrednek, akkor is ott lesznek. Olvasunk rémtörténeteket a felnőttekhez - köztük az örökbefogadó szüleikhez is - csak felületesen, látszólag ragaszkodó gyerekekről, akikben annyi gyógyulatlan sérülés van, amelyek beforrasztása szintén embert próbáló feladat.Így aztán ezt a fajta örökbefogadást is csak az meri bevállalni, aki nagyon hisz magában és a szeretet mindent legyőző erejében.

Marad tehát a kérdés, hogy az örökbefogadásnál tényleg csak rossz döntés létezik? Ha valaki így gondolja, akkor ne fogadjon örökbe! De komolyan! Ha nem tudunk abban bízni, hogy minden rendben lesz, akkor ne induljunk neki. Annyi tőlünk független tényező van, hogy ha százalékban szeretném kifejezni, akkor bőven 10% alá tenném azt a részt, amit mi magunk tudunk befolyásolni. A többi szerencse kérdése.

Vagy azoknál, akik hisznek, HIT kérdése. Én közéjük tartozom. Nem hiszek a véletlenekben, abban viszont igen, hogy mindennek célja van az életben. Csak mi még nem látjuk a célt, mert azt egy nálunk fejlettebb inteligencia vagy akarat vagy lény szabja meg. Ha pedig hit, akkor annak az a lényege, hogy az ember akkor is bízik, ha semmilyen bizonyítékot, megerősítést nem kap. Egyszer talán összeáll majd a kép, ahogyan sok esetben össze is állt már az életben.

Én hiszek és bízom. És ennek a hitnek a megingatásához ilyen mindenféle "örökbefogadást segítő" tanfolyamok igencsak kevesek. Lehet nekem sorolni a negatív példákat, nem érdekelnek. Én tudom, hogy ahogy lesz, úgy lesz jó.

Így aztán nekem könnyű, mert egyetlen rossz döntés lenne ebben a helyzetben, mégpedig feladni, meghátrálni...

Ezt a két szót pedig én nem ismerem.